Interjúk jelentek meg az elmúlt években több alkalommal is PFM-szerzőkkel a megyei napilap, az Észak-Magyarország hasábjain.

Ismét rendhagyó poszt következik, ahogy az előzőt is felvezettük - de ezúttal igenis a legújabban megjelent kötetből közlünk néhány kedvcsináló, olvasásserkentő részletet. Azután majd folytatjuk a korábbi füzetek szemlézését, ahogy megszokott volt.
Az apropót most részben az adja, hogy az elmúlt hetekben ünnepélyes keretek közt bemutatott Vörös téglák, fehér köpenyek (egyik) szerzőjével nagyinterjút közölt a megyei hírportál.
Borsod Online: A tizennyolcadik félmúlt

Kiss Kriszta, és férje, Almássy Sándor párhuzamosan feldolgozott élettörténete számos ponton találkozott (földrajzilag is), a hatvan-hetvenes évek Miskolca így több nézőpontból is feltűnik a könyvecske hasábjain - történetek és képek formájában egyaránt. Diósgyőr, Vasgyár, Győri kapu, Pereces, Tapolca, avagy más olvasatban: Bátori utca, Hajnal utca, Martinász utca, Tátra utca, Hutás utca, Árpád utca, Miklós utcai általános iskola, Kuruc utcai általános iskola... És egy film, benne olvasztár és csecsemő, a címe: Egy darab élet. De erről majd később.

A szemrevaló teremtés – Zenész lesz? – Pipa nélkül soha sehová – A görög bérházak utcája – Mi lesz a Vargahegy sorsa?

A sorozat kiadója az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. A korábbi kötetek teljes egészében online elolvashatók az alábbi linken. Nyomtatott formában pedig megrendelhetők a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon a – miskolci – rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez.

És most teljes valójukban megmutatjuk a kötet első négy belső oldalát.

Pluszként pedig az egyik középső montázst, egy izgalmas kérdést feltevő 70-es évek eleji úságcikkel.

Rendhagyó poszt következik: a legfrissebb kötet a téma, de természetesen ebből még nem közlünk részleteket - az olvasmányélményt elsősorban a nyomtatott verzióban szeretnénk kínálni az érdeklődőknek. (Itt a blogban már a régebben megjelent folytatásokból szemezgetünk rendszerint.)

Az Egy átlagos nap a Kilián-délen a nevezett városrészben, illetve lakótelepen (továbbá részben az Avason, a zsidótemetőnél) játszódik. Tomasovszki István elbeszélései az 1970-es évekbeli gyerekkort, a lakótelepi kalandokat idézik meg, 1A-s buszba engedett több ezer bogárral, a villamosról zsákszámra lopott villanykörtékkel, „Kínába vezető” kripta-lejárattal, a sötétben felbukkanó rendőrökkel, pingpong-forgózással és egyéb nyalánkságokkal. A múlt hétvégén ünnepélyes keretek közt bemutatott kiadvány illusztrálására zömmel az író által összeszedett, a magánarchívumból kikerülő és barátoktól kapott képek szolgáltak. Ezek egy részét István külön kis kommentárokkal látta el - miért ne mutatnánk be ezeket (a kötetbe csak részlegesen kerültek be), kedvcsinálónak a könyvecskéhez.

Kezdjük mindenesetre, szokás szerint, a címlappal:

És aztán sorakozhatnak a jelzett képek, korabeliek, illetve közelmúltbeliek egyaránt - de régi sztorikkal:

A garázssor. A kocsi nagy fontossággal bírt mindig is, legalábbis apám életében. A jobb oldali volt a miénk, és máig álmodok róla, hogy jól bezártam-e...

Az utcánk, a Kempelen Farkas:

A játszótér. Régen kavicsos volt, mögötte volt egy nagy gömb mászóka is. A hintán az volt a király, ha annyira meghajtottad magad, hogy kiugorva át tudtad repülni a korlátot.
A jobb alsó erkély is volt a miénk (laktunk a negyediken is). Oda néha úgy másztam fel, hogy elértema pinceablak rácsát nekifutásból, és már fenn is voltam...

A házunk olyan szakadt, jön le a vakolat, mint gyermekkoromban.

A játszótér, ahol felnőttem. Mondhatná valaki, hogy szomorú, mert a homokozóban nincs homok, és a kavics helyén is fű van, meg a hinta is lepusztult, de hát akkor is szép.

A kultikus Otthon étterem. Rántott sertés borda sült krumplival, ubi salátával a jobb oldali részben, tanuló pincérekkel, mert egy suli tanüzeme volt és ma is az. A fagyi a presszó részben volt, 2 forint , és volt két fajta pálcikás jégkrém (csoki és vanília).

Ez az a kép, ami általában semmit sem jelent más embereknek, csak annak, aki ilyen házban élt. Minden emeleten más színűek voltak az ajtók (most már, mint látom, ez megszűnt fontosnak lenni). Volt egy jellegzetes lépcsőház-illata (máig van). A cél az volt, hogy minimum kettesével, de ahogy nőttél, hármasával szedd a fokokat (persze, mikor kicsi voltál, akkor a többiek ijesztgetése miatt amúgy is spuriztál a sötétben felfelé).

A pingpongasztal. Most is úgy néz ki a fákkal körbe véve, mint valami kultikus hely, ahol a pattogó labda oltárán feláldoztuk az estéinket. A jelen átvette a múlt helyét az EU-konform játszótérrel, de ez a monolit még áll. Még látom, hogy negyvenen tömörülünk körülötte és forgózunk...

Az általános iskola kerítése. Jobbról érkeztél nekifutásból, és át kellett ugrani úgy, hogy a tetején lévő kis háromszögek ne szaggassanak szét. Ez általában sikerült, pár nadrág, kabát bánta. (Ma már nincs rajta semmi, sima a teteje, gondolom pontosan ezért.)

Anyám a porolónál, a ház háta mögött. Én nem itt poroltam, hanem a ház oldalában. De sok minden másra is jó volt ez a dolog (mászóka helyett is).

Akkor elképzelhetetlen magas épület volt a tizenötemeletes. Egy biztos, nagyon jól repült belőle a vízzel megtöltött lufi.

Eladó volt a régi negyedik emeleti lakásunk... és nem vettem meg :) A jobb oldali dupla ablak volt a gyerekszoba, tesóimmal ott laktunk régen. (Érdekes megfigyelni a különböző színű javításokat a ház falán.)

A legendás játszótér, ma már teljesen üres, benőtte a fű (balra a bokor mögött a rakétakilövő helye).

1984, Balaton-Máriafürdő, Kilián-tábor.

A házunk háta mögötti Irinyi utca képe egy Mercedesszel (nagy szám volt!, ott parkolt).

Bátyám ugrat a brinyójával.

Nővérem néz a tizenötemeletes felé.

Ford Escortunk, ami a 68-as csehszlovák válság miatt jött a Merkúrtól, a Skoda helyett, jól jártunk vele.

A sorozat kiadója az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. A korábbi kötetek teljes egészében online elolvashatók az alábbi linken. Nyomtatott formában pedig megrendelhetők a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon a – miskolci – rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez.

Iván Zsolt olyan szerző a sorozatban, akinek nem ez volt az első komolyabbnak, terjedelmesebbnek nevezhető publikációja életében. Az ügyvédként dolgozó jogász ugyanis néhány éve saját kiadásban megjelentette különféle történeteit Észmadár címen; ennek a kötetnek néhány profilba illő sztoriját a 10-es PFM is tartalmazza.

A Winnetou a patakparton ünnepélyes bemutatója 2016 őszén nem önmagában zajlott, hanem az Utánam Srácok Fesztivál avasi kilátóban tartott programjának keretében a következő, 11-es folytatással közösen. Annál is inkább, mivel a két füzet mögött álló Zsolt, illetve Andrea nem csak az átjárós baráti kör tagjainak számítanak, de összeköti őket a hámori Waldorf iskola is: egyikük tanárként, másikuk szülőként kötődik az oktatási intézményhez. A jól sikerült rendezvényről - amelyen a közönség zömét értelemszerűen waldorfos diákok adták - videófelvétel készült, itt megtekinthető-végighallgatható.

A Winnetou...-ból is szokás szerint, első nekifutásra néhány jellegzetes fejezetet, szövegrészt idézünk fel; később majd jön a többi is, amint a blog sorozatában újra elkövetkezik a 10-es. Legyen a kvázi-főszereplő most maga a helyszín, a szerzői gyermekkor tere, a borsodi megyeszékhely egyik nagy, mégis a közfigyelemből sokszor kiszoruló városrésze: Görömböly. Azon belül is a Mosoly kocsma...

A Cementgyár és A Gyár – Románcok, Munkások és Fecskék – Aki kovboj akar lenni – Szüleink szereztek egy némakacsa-párt – Kényszerűségből a Csehszlovák 2 – Szerzünk egy gepárdos textilmatricát – Schwarzenegger és az eszmei mondanivaló

A sorozat kiadója az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. A korábbi kötetek teljes egészében online elolvashatók az alábbi linken. Nyomtatott formában pedig megrendelhetők a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon a – miskolci – rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez.

Eleinte Miskolc számomra azt a helyet jelentette, ahová a felnőttek dolgozni jártak. Ahová kora reggel álmosan, félig bóbiskolva elindultak, hogy délután még fáradtabban hazatérjenek.

Alapvetően két fő munkahely létezett, a Cementgyár Hejőcsabán és A Gyár, a Lenin Kohászati Művek. A környezetemben élők nagy része vagy itt, vagy ott dolgozott. Akadt pár kivétel, akiknek máshol volt a munkahelyük – a helyi Téglagyárban vagy téeszben, esetleg valamilyen irodában a belvárosban, de nem ez volt a jellemző.
Kisgyerekként a helyzetem a többiekéhez képest egészen speciálisan alakult, ugyanis a szüleimnek presszójuk volt, ami megszámlálhatatlan előnnyel, és sajnos attól sokkal több hátránnyal is járt. Én nem tudtam, mi az: egyedül otthon lenni. Hisz kora reggeltől késő estig zajlott az udvarunkon az élet. A műintézmény a környéken sok évig a legelőkelőbb vendéglátóhelynek számított, így természetes volt, hogy mindenki hozzánk, a Mosolyba járt. Valóban mindenki, hiszen gyerekkoromban teljesen természetes volt az, hogy délutánonként és hétvégenként az egész család felkerekedett és együtt látogattak el a presszóba, mint az akkori kulturális és társasági élet valódi központjába. A hűtőpultban sütemény, mellette csavarós gépi fagyi, a gyerekeknek üdítő, a felnőtteknek ízlés szerint mindenféle alkoholos nedű... Hiába a nagy kerthelyiség a sok asztallal és székkel, egy-egy hétvégén lehetetlennek bizonyult szabad helyet találni az udvarunkon. Tizenöt-húsz fős csoportokban múlatták az időt a helyiek órákig. A gyerekek a kötelező krémes és Márka üdítő után mehettek a kőhajításnyira lévő hatalmas játszótérre, a felnőttek pedig a kádári szabadság talmi napfényében sütkérezve átadták magukat az önfeledt beszélgetésnek. Volt egy helyiség, amit mindenki csak Klubnak hívott, ahol vérre menő sakkpartik folytak szinte egész nap, szabályos versenyrendszerben. Ide csak a kiváltságosok tehették be a lábukat.
A fentiekből következett, hogy nekem soha nem kellett barátok után járnom, a környékről minden gyerek megfordult előbb-utóbb nálunk. Az is igaz, hogy közel s távol soha semmit nem tudtam úgy tenni, hogy perceken belül ne szerezzen róla valamelyik szülőm tudomást, engem mint a kocsmáros fiát tíz gyerek közül is minden felnőtt kiszúrt, hisz jól ismertek. Így fordult elő, hogy sokszor én akkor is jelen voltam egy-egy gyerekcsíny elkövetésénél, ha éppen a környéken sem jártam...

Kora reggel a melósoké lett az udvarunk. Nyitáskor hosszú sor kígyózott a kapu előtt. Pillanatok alatt a Románcok, Munkások és Fecskék átláthatatlan, bűzös cigarettafelhője terítette be a söntést, ahogy beözönlöttek a műszak utáni felesre, sörre. Bő félóra elteltével aztán minden elcsendesedett. Akkor még nem volt szokás naphosszat kocsmázni, ki-ki gyorsan felhajtotta az adagját s ment haza. Két óra után ugyanez megismétlődött, ahogy a gyárak kiöklendezték magukból a délelőttös műszakot. Pontos időrend szerint érkeztek a vendégek: először a Téglagyárból, majd a HCM-ből, legkésőbb a város túlfelén lévő LKM és Digép dolgozói.

Kicsi koromból két belvárosi emlékem van csupán. Ködös, nyálkás őszi estén apámmal vagyok a Széchenyi utcán, derékszíjat keresünk a nadrágomba. A neonreklámokra és az akkor még ijesztően zsúfolt utcára emlékszem, ahogy kétségbeesetten igyekszem nem elhagyni apám biztonságot nyújtó kezét, mellyel belémkapaszkodott és vonszolt maga után. Hiába, a vásárlás akkor sem volt már az erőssége. Végül – azt már nem tudom, hogy hol – vettünk egy Levi Strauss övet, melynek csattján westernjelenet látszott nagy, ekhós szekérrel.
Négyéves körüli lehettem, amikor részt vettem életem első és egyben utolsó május elsejei felvonulásán. Sem szüleim, sem nagyszüleim nem voltak tagjai a Pártnak, ezeken a kötelező rendezvényeken sem vettek soha részt. Ez alkalommal nem tudom, hogyan kerültem oda és kivel, csak a hatalmas tömegre emlékszem, meg arra, hogy nagyon sokat kellett gyalogolnunk. A Csabai kapu rémlik, mintha ott masíroztunk volna. Jobban mondva én valakinek – talán a nagybátyámnak? – a nyakában ültem és fentről néztem a forgatagot.

Hatéves voltam, amikor Winnetou megszületett egy hétköznapi nap délutánján, napköziben a 28-as általános iskola udvarán a domboldalon, a betonakna félgömbje mellett. Akkoriban természetes volt, hogy minden görömbölyi a helyi iskolába járt, mindenki ismert mindenkit, nem voltak köztünk idegenek. Első osztályosként – mint bárki más – én is napközis voltam. Ebéd után házi feladat, majd szabad játék négy óráig, amikor is hazamehettünk végre. Mi, fiúk, minden iskolai szabadidőnket a dombon töltöttük, ahol elengedve fantáziánkat kedvünkre rohangálhattunk. Egyik alkalommal Zoli, aki afféle vezérszerepet töltött be közöttünk, kitalálta, hogy háborúznunk kell. A háborúhoz ellenségre is szükség volt. Úgy döntöttünk, kovbojokra és indiánokra oszlunk, a két csapat egymással fogja vívni életre-halálra menő harcát. Természetes volt, hogy Zoli lesz az egyik csapat főnöke. A másik meg én lettem. Zoli közölte, hogy ő kovboj, úgyhogy mindenki, aki kovboj akar lenni, álljon be a háta mögé. Én az indiánoktól kértem ugyanezt. Demokratikus elvek mentén osztódtunk, ki-ki maga dönthette el, melyik csapatba kerül. Ekkor szembesültem életemben először azzal, hogy nem feltétlenül azokat az elveket vallom, amiket a nagy többség. Szentül meg voltam győződve, hogy indiánnak lenni a lehető legfantasztikusabb dolog a világon. Sajnos, az osztálybéli tizenkét fiúból mindösszesen hárman voltak ugyanezen az állásponton (engem is beleszámítva). Így történt, hogy az elkövetkező években folyamatosan a sokszoros túlerőben lévő fehér telepesek elől kellett menekülnie a maroknyi indiánnak.

Winnetou azonban nem az iskolában volt igazán elemében, hanem a patakparton. A patakparton, ami a házunktól mindössze húsz méterre helyezkedett el. Az utcánk azzal az egyedi jelleggel bírt, hogy a páros és páratlan oldala között folyt a Patak. Biztos van valamilyen neve, de mi csak Patakként ismerjük a mai napig. Mindkét oldalát töltés határolja, dombként magasodik az utca fölé, fákkal – főleg akáccal – sűrűn benőve. A burjánzó aljnövényzetet méter magasságú csalán, lapulevél, bogáncsbokrok alkották. Egyszóval ideális játszóhely volt a gyerekek számára. Elmondható, hogy barátaimmal szó szerint a patakparton nőttünk fel, hisz - ha épp nem iskolában voltunk – tízéves korunkig az összes szabadidőnket itt töltöttük. A törzs állandó tagjai – rajtam kívül - Pisti és Bandi, a két legközelebbi szomszédfiú voltak, de hat-nyolc környékbeli fiú tűnt fel nap mint nap a táborunkban, hogy együtt csodálkozzunk rá az egyre jobban kinyíló világra. Szakirányú ismereteinket főleg az akkor rendszeresen sugárzott Gojko Mitić-filmekből szereztük, de emellett rengeteg könyvélményben is részünk volt. Apai nagyapámnak köszönhetően ötévesen már folyékonyan írtam és olvastam, nyolcéves koromra a teljes hozzáférhető Karl May indiános életművet elolvastam, legalább kétszer. Így hát a megszerzett elméleti tudást csak át kellett ültetni a gyakorlatba.
Nyáron reggeli után egyből a Pataknál találkoztunk, és csak addig mentünk haza, amíg bekaptuk az ebédet, hogy utána sötétedésig ismét azon a kétszáz négyzetméternyi – számunkra az egész Mindenséget jelentő – bozótosban tanyázzunk. A méretes fákra kész kunyhókat eszkábáltunk, létrával, falakkal, tetővel: mindenkinek saját kis fészke volt, amit berendezett és karbantartott. A törzsi gyűlések számára külön kis teret tisztítottunk meg a növényzettől. A Patakban kőfúrók, ebihalak, békák éltek, amiket befőttesüveggel fogdostunk össze és próbáltunk otthon minél tovább életben tartani – szüleink nagy bánatára. Az én anyámnál a biztosítékot az verte ki, mikor két gyíkot fogtam és kartondobozból eszkábált „házukat” a szobámban a könyvespolcon helyeztem el. Jó gazda módjára összegyűjtöttem egy maréknyi szöcskét, eleségül beengedtem a gyíkokhoz. Egész éjszaka a pattogásukat hallgattuk, amint a doboz oldaláról visszaverődtek szegények. A harmadik napon ultimátumot kaptam: vagy én engedem el a gyíkokat, vagy anyám dobja ki őket. Addigra már annyira büdös volt a „terrárium” környékén, hogy a szobában sem nagyon lehetett megmaradni. Fájó szívvel, de engedtem az erőszaknak, a gyíkokat kivittem a törzsi szállásra dobozostól együtt. A terv az volt, hogy majd ott tartom őket háziállatként, de másnap reggelre csak a szétcincált dobozt találtam meg; valószínűleg egy kóbor kutya vagy macska dúlta szét egykori lakhelyüket. Arra sosem derült fény, hogy a gyíkok megúszták-e a kalandot, vagy ők is a kóbor állat martalékává váltak...

Teljesen megszokottnak számított, hogy minden háznál tartottak háziállatot, főleg baromfit, de nem volt ritka a disznó és a nyúl sem. Nyolc-tízéves gyerekként természetes része volt az életünknek, hogy a háziállatokat mi gondoztuk. Nem mondható megerőltető munkának, de rendszerességet igényelt. Reggelente megetetni, megitatni, napközben a tyúkoknak füvet vagy csalánt szedni – tudtuk, hogy erre figyelnünk kell, különben lesz nemulass. Nekünk általában csak tyúkjaink voltak, amikkel a legkevesebb a baj, eléjük szórtuk reggel a kukoricát, szedtünk pár marék füvet, megtöltöttük az itatójukat, és egész napra le voltak tudva.

Egyszer valamilyen ismeretlen ötlettől vezérelve a szüleink szereztek egy némakacsa-párt. A tojó végezte a dolgát, sorra tojta a tojásokat, amikből egyszer csak, ahogy az már lenni szokott, kiskacsák keltek ki. Nálam öt évvel fiatalabb öcsém ekkor lehetett négyéves forma. Kitalálta, hogy a frissen kikelt kiskacsákat kiviszi a patakpartra, mondván, a kacsák – ezt már ő is tudhatta a gyermekdalokból – szeretnek fürdeni. Összeszedte szegény pelyhes jószágokat, és suttyomban kihozta őket a táborunk mellé. Nem nagyon foglalkoztunk vele egészen addig, míg egy nagy csobbanást nem hallottunk s fel nem hangzott az öcsém bömbölése. Mindannyian a parton termettünk, éppen akkor evickélt ki az alig tízcentis vízből a tesóm, kezében tartva egy, akkor már feltűnően ernyedten lógó kiskacsát és mellé hangosan hüppögött az első ijedelem elmúltával. Történt ugyanis, hogy nemes egyszerűséggel bedobálta a kacsákat a vízbe, és várta, hogy azok boldogan úszkáljanak. A kacsák viszont úszás helyett egyesével elmerültek és nem akartak feljönni a felszínre. Négy kacsatetemet szedtünk össze a vízből, a többit elvitte a sodrás. Próbáltuk menteni a helyzetet, négyen – kezünkben egy-egy jobb sorsra érdemes kacsával – vissza akartunk lopózni az udvarunkra, hogy majd visszatesszük szegény állatokat a baromfiudvarba, s próbálunk úgy tenni, mintha mit sem tudnánk a haláluk okáról. Ám fölöttébb nehéz vállalkozás négy gyereknek libasorban észrevétlenül átlopózni egy teljesen tömött kocsmaudvaron. Anyám persze egyből kiszúrta, hogy rosszban sántikálunk, hát kénytelenek voltunk töredelmesen bevallani mindent.
A patakpart volt tehát tízéves korunkig valamennyi kellemes és kellemetlen kalandunk színtere, a legbelsőbb kör, ahol megtanultuk az Élet elemi szabályait. Később a kör egyre tágult, bár még sokáig nem lépte át tartósan a városrész határait.

Ekkortájt az egyetlen magyar tévéadón és a hétfőnként – nálunk még adásszünet lévén – kényszerűségből bámult Csehszlovák 2-őn kívül a helyi Krúdy mozi volt az, ahol filmes élményekre tehettünk szert. Bár a közös iskolai mozizások is itt zajlottak – november 7-én és egyéb állami ünnepeken kötelezően leadtak az egész iskolának valami szovjet háborús filmet –, mégis a péntek esti filmnézések voltak, amik az igazi kalandot jelentették. Hétfőn, szerdán és pénteken ment a filmvetítés, de minket általában csak pénteken engedtek el, akkor is csak azokon a heteken, amikor szombaton nem volt tanítás. Az első iskolai éveinkben ugyanis mi még egyik héten délelőtt, másik héten délután jártunk suliba, a délelőttös héten szombaton is volt három óránk. A városi mozik közül mindig hozzánk érkeztek utoljára a filmek. Először vetítették a Kossuthban és a Békében, utána a többi belvárosi moziban, majd a csabai Petőfiben, és csak ezután „kaptuk meg” mi a kópiákat – nagy bánatunkra. Ettől függetlenül a Csillagok háborújától a Nevem Senkiig – amit csak Görömbölyön hatszor láttam! – minden korszakos alkotást végignéztünk, általában 4 forintos jeggyel, ami a vízszintes padlójú terem első négy sorából jogosított fel a film megtekintésére. A hátsó sorokat drágábbak adták. Onnan anélkül is élvezhető volt a film, hogy az ember nyaka elgémberedett volna a felfelé nézéstől, de minket, gyerekeket akkor ez a legkevésbé sem zavart.

Ritkán bár, de azért tettünk egy-egy felfedezőutat a belvárosba is. Például amikor a trafikok döntő többségét végigkutattuk gepárdos matrica után. Történt ugyanis, hogy kisdobosként szabadon választhattunk nevet az őrsünknek. Az osztályunkban két őrs üzemelt, a fiúké és a lányoké. Ha jól emlékszem, Zolinak támadt az ötlete, hogy legyünk Gepárd őrs, amit meg is szavaztunk, egyöntetűen. És itt kezdődtek a gondok. Egy valamirevaló őrsnek ugyanis zászlóra van szüksége, márpedig mi azt akartuk, hogy a miénk legyen a legszebb zászló az iskolában. Gepárd őrsként pedig természetes volt, hogy gepárd virítson a zászlónkon. Mint később kiderült, jobban jártunk volna, ha oroszlánra, farkasra vagy akár elefántra esik a választásunk, de mi a gepárd mellett tettük le a voksot.

Elhatároztuk ugyanis, hogy szerzünk egy gepárdos textilmatricát, azt varrjuk a zászlóra. A baj csak az volt, hogy ilyen egyáltalán nem létezett. Megkaptam a nemes feladatot, hogy szerezzem be a hozzávalót. Nyakamba vettem a várost, elkezdtem felkutatni az elképzelhető lelőhelyeket. Első állomásom - mint legközelebbi ilyen objektum – a hejőcsabai buszmegállóban lévő trafik volt. Ahol azt sem tudták, mi az a gepárd! Felültem tehát a buszra, s addig mentem, míg egy újabb trafikosbódét meg nem láttam. Leszálltam és újra próbálkoztam. És ez így ment napokig. Az őrs tagjai először nem hitték, hogy lehetetlen beszerezni a zászlónk ékét, de miután már hármasban róttuk a várost hiába, végül igazat adtak nekem. Emlékeim szerint egészen a Győri kapuig eljutottunk a keresgélés során. A helyzetet végül anyám oldotta meg: megunván a sok csatangolást, valahonnan szerzett egy leopárdos képet, amit odaadott nagyanyámnak, ő pedig ráhímezte a zászlóra. Végül is igaza lett, senki sem mondta később, hogy nem gepárd van a zászlón. A kész művet a padlásunkon tartott őrsgyűlésen avattuk fel, természetesen ünnepélyes keretek között.
Kiskamaszként valamelyest kinyílt előttünk a világ, az utcából mind gyakrabban kimerészkedtünk a „faluba”. Egyre kevesebb időt töltöttünk a Pataknál, egyre többet a Játszótéren. A környéken több játszótér is volt, de Játszótér, így nagybetűsen: csak egy. Hozzánk ez is közel esett, száz méterre a házunktól, de ide már nem hallatszott sem anyám kiabálása, sem apám füttye, így hát itt igazán szabadnak érezhettem magam. Egyebekben a játszótéren ugyanazok a játékok voltak, mint a lakótelepi betonjátszótereken – rakéta, forgók, hinták, mászókák, lipityóka –, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a teret fű borította és nem beton, a területe pedig messze meghaladta a belvárosiakét. Ide már nem játszani jártunk, legfeljebb a bekerített focipályát használtuk. A játszótér a gyülekezési pont szerepét töltötte be. Tíztől tizenöt évesig mindenki itt futott össze délutánonként, és harminc-negyven fős csapatokban bicikliztük végig a környéket. Egyesével fedeztünk fel minden zugot, lassanként belakva valamennyi kis ösvényt, átjárót és mellékutcát. Nyaranta a faluvégi bányatóban fürödtünk, télen a határban, a Debriben szánkóztunk.

Amikor az időjárás nem engedte, hogy kint lógjunk, a szülőket boldogítottuk, valamelyikünkét, csapatosan. Ilyenkor mindenki hozta magával a műanyag indiános kollekcióját, hatalmas csatákat modelleztünk a pillanatok alatt Sziklás-hegységgé átalakított gyerekszobákban. Személyes kedvencem az ekhós szekeres kollekció volt, az elé kötött négy lóval. Rézbőrűimmel előszeretettel támadtam meg a benne megbújó sápadtarcúakat.

A csatározást megunva vette kezdetét a képregény-cserebere. A kor valamennyi gyermekújságját rongyosra olvastuk, és egymás között addig cserélgettük őket, míg valamennyiünkhöz minden példány el nem jutott. Kezdetekben a Pajtás újság és a Hahota volt a sláger, később egyértelműen a Kockás kiadványok vitték a prímet, a megunhatatlan képregényekkel. Persze, nem Pif kutyafigurájáért, hanem az ősember Rahanért rajongtunk, az ő újabb és újabb kalandjait vártuk minden lapszám megjelenése előtt. Nekem leginkább az Alfa jött be az Asterix képregényekkel, de a Mozaikot is szerettem.
Ahogy nőttünk, a képregényeket egyre inkább kiszorította az Ifjúsági magazin, a szocialista kor tinédzsereknek szánt oktató és szórakoztató kiadványa. Mellette megpróbáltuk ismereteinket a Bravóból is bővíteni, ami akkor még csak németül volt kapható. 

Ahogy az első videómagnók kezdtek feltűnni, rendszeressé váltak a közös filmnézések. A Missing in action és a Conan a barbár valahogy mindig előkerült, bár az előbbit már elsőre is nagyon untuk, de nem volt mit tenni: a választék még nagyon szegényes volt. Kedvenc filmemlékem az Arnold Schwarzenegger-féle Kommandó volt, amit eredeti angol nyelven, német alámondással, arab felirattal (!) szerzett meg az egyik haverom papája. Szerencsére a film eszmei mondanivalóját nyelvtudás híján is sikerült megértenünk.

A kötet folytatása elolvasható a nyomtatott kiadványban (megjelent 2016-ban), vagy a fent jelzett online verzióban.

Galli Andrea az Észak-Keleti Átjáró egyesületi baráti körébe tartozik (családjával, azaz férjével és lányaival egyetemben), nagyon sok rendezvényen, fesztiválon részt vett, s így került szóba egyszercsak, hogy akár ő is a PFM-szerzők sorába léphetne. Abba a generációba tartozik, amibe az eddigi köteteket írók zöme, tehát akik megélték gyerekként-kamaszként a rendszerváltás előtti világot is, fontos személyes élményekkel rendelkeznek róla - ám mivel kellő időben átlépek egy másik társadalmi szisztémába, mondhatni, kultúrába, a személyesség mellett megfelelő távolságtartással tudnak egyúttal azokra az évtizedekre visszatekinteni.

Andi a címadásnál tiszteletben tartotta a sorozat kvázi-hagyományát, azaz a szerkesztők ki-nem-mondott törekvését, miszerint "valami valahol" - és a címlapra kerülő mondatban minél érdekesebb, minél inkább korfestő szavak szerepeljenek. Így lett a PFM 11. kötete az Ácskapcsok a fűzfa alatt. Mik, és hol? - a kérdésekre természetesen az olvasók választ kapnak a hetvenes-nyolcvanas évekbeli miskolci sztorikból.

A kötetből jelen blog számára szemezgetve ezúttal a nyitó fejezetekből idézünk fel néhányat. Lesz Trabant és Semmelweis kórház, börtön és Vörösmarty iskola, nagymama kendővel, mamusszal, mackónadrággal, és mesélünk a legendás Gajdács Matyi bácsiról.

Gyermekkorom tükörcserepei – Nénik és bácsik – Édenkert Szirmán – Nyolc év a sitten

A sorozat kiadója az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. A korábbi kötetek teljes egészében online elolvashatók az alábbi linken. Nyomtatott formában pedig megrendelhetők a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon a – miskolci – rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez.

Kezdjük a hármas oldalon! Először az eredeti oldalképekkel, majd folytatjuk sima szövegként, illusztrálva.

Anyukám esküdött rá, hogy ezer közül is megismeri a Trabi hangját, és valóban. „Megjött Apátok!” – kiabálta sokszor anélkül, hogy kinézett volna az ablakon, és mi szaladtunk le kitárni a nagykaput, mert biztosak lehettünk benne, hogy a Trabi pöfög előtte. Társasházban laktunk a Mikes Kelemen utcában, ahol macskaköves utca szökött fel meredeken a Népkerttel szemben. Két oldalán ma is családi házak sorakoznak, kellemes kertekkel. Elérve a Dessewffy és az Aulich utca kereszteződését az emelkedő megenyhül, s páros építésű társasházak sora kezdődik. Kőkerítéseik egész garázssorokat ölelnek fel, kiterjedt udvarokkal. A mi házpárosunk épp a kereszteződés felett áll. Innen hajtott ki Apu minden reggel és ide robogott be minden este lendületes kanyarokkal.
Rendszerint együtt vacsoráztunk. Akkor volt idő beszélgetni, és sokat szóláncoztunk, meg barkochbáztunk. Apuban volt hajlam a professzoros szórakozottságra. Ha valami komplikáltabb esete adódott a kórházban, mindig elmesélte, közben érdekes dolgok történtek a tányérja körül. Imádta a tejet cukrozva, hosszú üvegpohárba töltötte és rádobott három kanál cukrot. Egy alkalommal éppen téliszalámit akart vajaskenyérre tenni, közben mesélt, csak mesélt. Lehúzta a szalámi héját, a szeletet beledobta a tejespohárba, nagy derültségünkre megkavarta, ahogy kell, aztán belekortyolt. Meglepte az ajkának ütköző felvágott: „Hát ez meg hogy kerül ide?” Anyukám nem egyszer talált papírszemeteket a szennyestartóban, ugyanakkor Apu zoknijait a szemetesben...

Anyukám háztartásbeli volt, így sem a bátyám, sem én nem jártunk bölcsibe meg óvodába. Nevelésünk oroszlánrésze Anyura hárult, sőt – és ez volt számunkra a legjobb – két kazincbarcikai unokatestvérem számtalan vakációs hetet töltött nálunk, sokszor úgy éreztem, hogy valójában három fivérem van. Anyu ellátott minket mindenféle jóval. Apukámat nem csak szerettük, de tiszteltük is a tudásáért, otthon azonban Anyunak volt főnöki tekintélye. Ha nagyon elszaladt velünk a ló, le kellett térdepelni egy időre az ágyunk elé, például mikor távolugró bajnokságot rendeztünk a zongora tetejéről (a második emeleten), miközben Anyu a szomszédban kávézott. Nem volt kecmec, tenni kellett, amit mondott. Evidens volt, hogy beágyazunk, este visszapakoljuk a széthordott játékokat a polcokra, meg a zongora alatti nagydobozba. Amikor nagyobbak voltunk, boltba jártunk és lerohangáltunk a szemetesvödörrel az utcai kukához. (Kivéve azt az alkalmat, amikor egy izgalmas regényt kellett félretennem az „Andikám, szaladj már le a szeméttel!” miatt és én annyira benne maradtam a történetben, hogy elmentem a boltba – a teli szemetesvödörrel. A dolog azért is kínos volt, mert a szemét kissé bűzlött, és pláne mert akkor eszméltem fel gondolataimból, mikor automatikusan egy bevásárlókosárért nyúltam. Nos, mivel az ajtó csak befelé nyílt, kénytelen voltam körbejárni a boltot és elnézések közepette kipréselni magamat a pénztári sor meg a darálógépek mellett. Vörös képpel zúdítottam a bolt előtti konténerbe kínos terhemet.)

Biztos vagyok benne, hogy legelső emlékeim nem a Mikes Kelemen utcához kötődnek. Mindkettő olyan, mint egy filmtöredék. Az elsőn két apró piros csizmát látok lépdelni. Felülről nézem, én vagyok. Fűcsomókkal szegélyezett, salakszínű ösvényen tipegnek a csizmák, aztán megállnak egy szőlőlugas előtt. Ez nagymamáéknál van Szirmán, kétségtelen. Egyszer elmeséltem Anyunak, mivel nem tudtam, csak álmodtam-e, és ő legnagyobb meglepetésemre előszedte az előszobaszekrény mélyéről a piros csizmát. Nekem adta, azóta is megvan. Igen kicsi. A másik ősi „filmemben” egy szemüveges bácsi beszél hozzám mosolyogva. Durva szövésű posztókabát van rajta. Falevelek közül, foltokban vetül az arcára a fény. Nem értem, mit mond, arca kicsit föl-le imbolyog. Hasonlít Apura és melegen csillog a szeme, így biztonságban érzem magam. Galli nagyapámról nincs más személyes emlékem. Hároméves koromban vesztettük el. Vele csak Békéscsabán találkozhattam, és Anyu mondta, hogy szerettünk lovagolni a térdén. Őt hátrahagyott hadinaplója révén ismertem és szerettem meg akkor, amikor már rég nem élt – de erről talán később.

Nénik és bácsik

Szeretem az idős emberek társaságát. Ez biztosan attól van, hogy több bácsi és néni költözött örökre a szívembe kiskoromban. Ők még idősebb emberekről meséltek, például a legendás Gajdács Matyi bácsiról, aki nagyvadakra lövöldözött Afrikában - hagyatékául egy leopárdbőr csüngött szobánk falán –, vagy a huncut Jenő bácsiról, aki sokkal kisebb vadakra a Körösök mentén. Ali bácsi, apai nagybátyám szeretett költeményeket szavalni – bárhol, bármikor, intenzíven gesztikulálva – és mikor a rebarbarát lapulevélnek néztem Körös-parti kiskertjében, olyan isteni kompótot rittyentett nekem belőle, „hogy egy életre megjegyezzem!”

Nem lenne igaz gyermekkorom felidézése pót-nagyszüleim nélkül, második emeleti szomszédságunkban. Franciska néni és Laci bácsi nyugdíjas tanárok voltak. Ugyanolyan 64 m2–es, kétszoba-konyhás lakásuk volt, mint nekünk. Unokáik Kanadában éltek, így lettünk mi a pótunokák. Nagyon szerettünk a bátyámmal átmenni hozzájuk, sokféle kincset lehetett megcsodálni. Ott volt mindjárt a konyha és benne egy hatalmas fakredenc. Valójában egy vadászkastély illett volna köré: makkok, tölgylevelek és üvöltő, meg egymásra rontó gímszarvasok voltak belefaragva.

Szerettem megsimítani a szarvasok büszkén felvetett fejét, sőt, még szagolgattuk is a szekrényt, mert olyan jó fanyar illata volt. A szobában pedig ott volt a fából faragott diótörő, aminek jó nagyra lehetett nyitni a száját, meg Franciska néni mindenfelé felaggatott kulcstartógyűjteménye és a kissé bizarr polcdísz, amit félve érintettünk meg: egy igazi orrszarvú-szarv! A falakon és a padlón szép szőttes szőnyegek (később rájöttem: torontáli), no és volt egy kerek asztal, üveglapja alatt képeslapokkal. Laci bácsi szívesen mesélt távoli tájakról, de nótáztunk is vele a teraszon. Két út van előttem, melyíííken indúúúljak? – ez volt a kedvence.

Gyakran römiztünk... és bevallom, egy lap helyett sokszor többet húztam, hogy tercem legyen. Olykor annyit, hogy már fogni sem tudtam, csak úgy potyogtak ki a kezemből, de tényleg hittem, hogy Laci bácsi nem veszi észre... Franciska néni pedig almakarikákat sütött nekünk palacsintabundában. A legjobb mégis az volt, ha kikísérhettük Laci bácsit a kiskertbe. A hetvenes években még takaros kis kertek bújtak meg a mindszenti templom felett. Laci bácsi szőlősorai, málnabokrai, virágoskertje, zöldséges ágyásai között állt egy rogyadozó téglaviskó, amiben épphogy elfért egy apró ágy. Laci bácsi „Tündérlaknak” nevezte. Mivel egy ideig meg voltunk győződve, hogy ott tündérek laknak, aggódva vizsgálgattuk azt az oldalát, ahol egészen görbén álltak a téglák. Mi lesz velük, ha a horpadt fal egyszer leomlik? Laci bácsi azt mondta, hogy a tündérek kicsik, de erősek, mert tündérfüvet esznek. Mi is ettünk tündérfüvet, ott nőtt a veteményes szélén. Meggyőzően erős íze volt. (Később rá-
jöttem: snidling) Ebből a viskóból vonszoltuk ki a kempingszékeket – azokon lehetett heverészni a mandulafa alatt, ha túl melegen tűzött a nap. Tiszta időben a Zemplén kék vonulataiban lehetett gyönyörködni.

Édenkert Szirmán

Volt az életünkben egy másik csodakert: nagymamáék szirmai otthona a Magyar László utcában. Emlékeim teli vannak színekkel és illatokkal. Semmi nem maradt meg olyan elevenen bennem, mint ennek a portának minden zege és zuga. Látom a feketés foltokat a nyári konyhában felakasztott tükör sarkában, a zöld konyhakredenc fiókjainak kikopott kerek húzóját, a kormos foltot a sparhert felett (na, odáig repkedtek fel nagymama óriáspalacsintái!), látom a virágmintát a hokedlire helyezett lemezvödrön, a döngölt padló szürke fényét, a házon körbefutó járda repedéseit, a kút falának kavicsos betonját. Az udvar közepén zöld gyep, ha sokat esett az eső, mindenhol susulykák bújtak elő. A széleken nagymama virágoskertjei pompáztak, sarkukon egy-egy diófával. A házat két oldalon szőlőlugas árnyékolta be, otelló érett rajta és sokszor láttunk ott kardos lepkéket cikázni. A hátsó kert még nagyobb volt, tágas tyúkóllal, disznóóllal, gyümölcsfákkal és bokrokkal, veteményessel és egy mohos, füves hátú pincével. Szerettem dohos hűvösét, az elvermelt zöldségekből és a boroshordóból kilehelt elegyet. És szerettem a sparherten lefőzött kávé és a fémlapon megpörkölt pászka illatát is. De a legvonzóbb illatot mégiscsak a spájzban lehetett beszippantani: a polcokon befőttek, lekvárok, savanyúságok, nagy kerek kenyér. A szögeken szárított kapor és petrezselyem, a mennyezeti gerendáról kolbász lóg és füstölt oldalas. És a sarokban ott áll spájzbeli útjaim első számú célpontja: az acélkék zsírosbödön. Van-e jobb lakoma, mint nagy karéj pecsenyezsíros kenyeret majszolni kovászos uborkával? Aztán még küldjünk utána egy-két kókuszos kockát...

Nagyapám valaha pék volt. Nem is hagyta ki soha, hogy jártában-keltében oda ne hajoljon hozzánk és ránk ne hunyorogjon, miszerint: „Kenyeret a népnek, jogot a péknek!” Aztán rá-bólintott, s ment tovább a dolgára. Nagyapának mindig volt dolga. Sosem rohant, de sosem állt meg. Nagy ritkán azért időt szánt rá, hogy elcsenje a fészernek támasztott biciklinket. Akkor körbe-körbe karikázott az udvaron. Mókás volt, mert a bicikli kicsi volt alatta, igen sűrűn tekert, hogy fel ne boruljon, miközben peckesen kihúzott derékkal mórikálta magát. A biciklikkel távolabbi utakat is tehettünk, néha nagyapa is velünk jött, olyankor kitekertünk a földek közt egészen a „Lekvárgyárig”. No, ahhoz is el kellett telnie két évtizednek, hogy rájöjjek: az a gyár nem volt más, mint a Sajó-völgyi szennyvíztelep.
Nagyapának sajátos nyelvezete volt. A legyeket „pusztujkának” nevezte, a televíziót „kolhoz doboznak”. A teát csakis „csájá”-nak, s ha fáradtnak látott minket, összekulcsolt tenyereire fektette az arcát és azt kérdezte: „Sláfen, jaa?” A pusztujkákat elmaradhatatlan janisapkájával csapta le – 100 százalékos pontossággal –, a kolhoz doboz előtt bicskával fogyasztotta el mindennapi kenyerét, turistaszalámival. A levest és a kávét csakis tűzforrón ette-itta, még az egész család csak a fújkálásnál tartott, amikor hunyorogva kérdezte: „Hát ti nem vagytok éhesek?”. Ezen mindig nagyon jót mulatott. Akkor még nem tudtam, hogy német és orosz szólásai meg a forró étkezés a Don-kanyar menti háborús harcokból erednek.

Nagymama összecsavart kendőt kötött ezüstös hajára, szürke mamuszt húzott, mackónadrágot, és köténykével védett otthonkát. A szeme kék volt, mint a tenger, a keze cserzett, de az ölelése puha és soha senki nem hívott engem „Anderkának”, csak ő. Szirmán, a nyári konyhában mindig volt süti a vászonkendő alatt, és nagymama keresztet vetett a kenyérre, mielőtt megszelte.

Nyolc év a sitten

Míg családi körben vígan folyt az élet, az általános iskolai élményeim – mások.
Nem tudom, más iskolákban hogyan teltek a napok a hetvenes-nyolcvanas években, de a 11. számú (Vörösmarty) Általános Iskola kiérdemelte azt a nevet, amin emlegettük: ez volt a sitt. Nem pusztán azért, mert minden oldalról panelházak övezték, inkább sajátos belső rendje miatt. Vegyük a szüneteket. A 10 órai és a nagyszünet kivételével minden diáknak a folyosón kellett tartózkodnia, méghozzá folyamatos „körmenetben”. Az aulától a legfelső körfolyosóig egyenletes tempóban keringett körbe, szigorú jobbratartssal a boldogtalan ifjúság.

E kötelező keringőből a mosdók jelentettek menedéket, de oda is őrszemet kellett állítani, mert volt a suliban egy „pálcás tanárnő”, aki oda-odasuhintott az álldogáló renitensek lábszárára, vagy a mosdók felé vette az útját, hogy rajtaüssön az ott tömörülő szabotőrökön. Ha az őr jelzett, egymást taposva menekültünk ki a vizesblokkokból. A pálcásnál csak az úttörőnyakkendős ügyeleteseket gyűlöltem jobban. Az önkéntesek heti váltásban végezték „nemes” feladatukat: felírták a rendetlenkedők nevét. A lista végül az igazgatóiban landolt. Hétfőn jött a fekete
leves: az aulában felsorakozott osztályok elcsendesedtek, irodájából kivonult a „főnök”, oldalán a „smasszerekkel” (helyettesei) s drámai hangon felolvasta, kik voltak az elmúlt héten iskolánk szégyenei. Akinek a neve elhangzott, ki kellett állnia, hogy mindenki jól megnézhesse, és kapott egy beírást. V. Jenci arról volt nevezetes, hogy mindig kihívták a szégyensorba – egyszer nem, nagy derültségünkre ezt nehezményezte is, felháborodva törtetett fel a dobogóra.

Még mindig jobb volt, mint Vitaynak lenni az árkodi iskolában. Már csak azért is, mert minden nap haza lehetett menni. Az utat a Mikes magaslataiból gyalog tettük meg a lakótelep sivár világába. Le a macskaköves utcán, el a Csabai kapu gesztenyefái és a Herman Ottó Múzeum mentén a Sportcsarnokig. Átvágtunk a Megyei Könyvtár előtti „réten”, mindaddig, míg le nem zárták a Technika Háza építésekor.

(Teljes nevén: Tudomány és Technika Háza; 1985-ben adták át a Bodonyi Csaba építész tervei alapján készült épületet)

Mikor nagyobbak lettünk, a múzeum mögötti Kálvária kápolnája mentén ereszkedtünk le a főútra. Még nem
volt ott lépcsősor, sem közvilágítás, így a délutános heteken Anyu kifejezetten megtiltotta, hogy arra mászkáljunk. Nem a sáros ösvény aggasztotta, hanem a bozótosban tekergő szipusok. Néha láttam egy-egy farmerkabátot lődörögni a fák között: sportcipő, khaki vászontagyó és bozontos haj: a kiegészítők. Egyszer az egyik kirontott a bozótosból, kezében zacskó, hatalmasakat ugrott, pörgött, ordított: „Egy ki...szott hős akarok lenni! Értitek? Egy hős!” - azzal elrohant a feszületek felé.
Szomorú látvány volt a kicsi avasi kápolna, de én szerettem. Lépcsői letöredeztek, beszakadt tetején át egy gesztenyefa nyújtózkodott az ég felé terebélyes ágaival beárnyékolva az omladozó falakat.

A suliban voltak kedves, jó tanárok is. Nagyon szerettem az első tanító nénimet, és azt a végtelenül kedves nőt is, aki az utolsó években volt az osztályfőnököm. Rajztanárnőnk igazi sztár volt, aki sokszor kiragadott minket az április 4-i és november 7-i plakátrajzolgatások monotonitásából, és nagy lelkesedéssel tanította nekünk a művészettörténetet. Testnevelés tanárnőnk volt a másik kedvencem. Mindenkire odafigyelt: amikor hetedikben egy vírusos agyhártyagyulladás miatt hosszú hiányzás után, virgáccsá fogyva tértem vissza, heteken át külön gyakorlatokkal segített visszanyerni az erőmet. Nem úgy egyik orosztanárnőm, aki azonnal bevágott egy karót, mivel házi nélkül tértem vissza.
A tesiórák akkor lettek kiszámíthatatlanok, mikor átkerültünk G. bácsi kezei közé. Vele az volt a baj, hogy időnként kissé megittasodott. Ilyenkor tornasorban álltuk végig az órákat, újra és újra elénekelve, hogy „Kék a kökény, recece...” , miközben ő mély átéléssel vezényelt a bordásfalak alatti tornapadról. Mivel panasz nélkül viseltük tanáraink rigolyáit, szüleim sem jártak be felháborodva, csak ha látható következményei voltak a történteknek. Az egyik egy szederjes monokli volt a szemem alatt, amikor zenetanárnőm fegyelmezés végett arcon dobott a kulcscsomójával, bár nem nekem szánta. No, több sem kellett egy szemész apukának...

Ez ötödikben történt, a legnehezebb év mégis a hatodik volt. Megízleltem a kiközösítés keserű kenyerét. Vannak lelkek, akik mások rendszeres gyötrésére pazarolják energiáikat és a mi osztályunkba is jutott ilyen. Magas sarkú cipőt vett fel, sminkelte magát, bár ez szigorúan tilos volt. Mind tudtuk: ő valami „főmufti lánya”. Magamban csak Rücskösnek hívtam pattanásos arca miatt. Csatlósokat gyűjtött maga köré, fodrászhoz vitte őket, szagos radírt és különleges tollakat hozott nekik, kólát fizetett suli után a közeli Csemege büféjében. Bármikor kieshettek kegyeiből és eljött a bosszú ideje. Én ezt a kört kihagytam. Hatodik elején meghívott egy kólára, nemet mondtam. Másnap a szünet alatt kiborult a táskám, füzeteim, könyveim kötelező papírcsomagolása megszaggatva, összefirkálva. Ez így ment egész évben. Kigúnyolták kislányos copfomat, bátyámtól megörökölt ruháimat (szűk farmerjersey gatyó és siltes sapka: szívesen hordtam), a tolltartómat, cipőmet – mindent. A legrosszabb mégis az volt, hogy nem szóltak hozzám – még a fiúk sem –, mert senki nem akart a Rücskössel ujjat húzni. Kibírod – mondtam magamnak és nem szóltam senkinek. Szívem bánatára amúgy is eljött az orvosság – az első szerelem. Volt egy osztálytársam, akinek nagyon szép zöld szeme volt és nagyon szép bőre. A tornasorban mindig az ő lábát néztem, mert olyan szép színe volt. Aztán levelet kaptam tőle, onnantól kezdve hazakísért és kézen fogva andalogtunk a panelek közt. Iskolában csak titkos leveleket váltottunk (V.V.H.SZ., azaz Várom Válaszod, Ha Szeretsz). Innentől fogva lepergett rólam a kiközösítés – míg a Rücskös közbe nem avatkozott... Becsengettek. Siettem a terembe, már a folyosón hallottam a röhögést. Rücskös a terem közepén állt, kezében a zöldszemű utolsó leveleivel, amit a tolltartómból lopott ki. Hangosan olvasta fel őket, egyiket a másik után. „V.V. H. Sz. Hát ez meg mi? Melyik hülye van oda ezért a békáért?” Csend volt, és az én hősöm csak állt a földet nézve. „Szerintem te írtad magadnak” – mondta, apró cafatokra tépve a lapokat. Az osztály vadul röhögött. Ez volt az a pillanat, amikor minden keserűségem beköltözött az izmaimba. Elrugaszkodtam az ajtótól és rövid sprint után úgy csapódtam bele Rücskös testébe, akár a bomba. Vicces, hogy éppen a fizikai előadóban voltunk, ahol már tanultunk az ütköző testek mechanikájáról. Valahogy lábon maradtam, ő berepült a padok alá. Kétségbeesett hadonászásával egy széket is magára rántott. A fizikatanár, L. papa ekkor lépett be az ajtón. Tartottunk tőle, csönd lett és elkezdődött az óra. Hamarosan papírgalacsin landolt az asztalomon: „Ezt még megkeserülöd!”. Hátrafordultam és addig néztem Rücskös arcába, míg el nem fordult. Mindenki látta és nem keserültem meg. A zaklatások véget értek, Rücskös soha nem szólt hozzám, a többiek viszont igen, és én megbékéltem velük, de a szép zöld szemű hiába írt leveleket, nem válaszoltam többé. A két utolsó évben ráhajtottam a tanulásra, mert oda akartam járni, ahová a bátyám, a Földes Gimnáziumba, és oda kitűnő bizonyítvány volt a belépő...

A kötet folytatása elolvasható a nyomtatott kiadványban (megjelent 2016-ban), vagy a fent jelzett online verzióban.

A kettős (PFM X-XI) kötetbemutatóról készült videófelvétel itt tekinthető meg.

Vajda Csilla az Avasi Borút Egyesület és az Észak-Keleti Átjáró baráti kapcsolata keretében került célkeresztbe: megkértük, lépjen be a PFM-szerzők sorába. A kiadvány szerkesztőinek egyik titkos törekvése, hogy a hölgyek számarányát javítsa a sorozatban; ez végül is a legutóbb szakaszban olyan jól sikerült, hogy már ellenkezőjébe fordult át!

A tavalyelőtti megjelenések egyike volt a címbe és címlapra az Avast, a borsodi megyeszékhely kultikus hegyét-dombját emelő kötet, amely téma természetesen visszatérő a szériában. Nota bene, itt is a nyitóoldalra került „árnyékként” a kilátó jellegzetes sziluettje, mint minden megjelent számnál (mókás, hogy ennek ellenére akadtak olvasók, akik már egyik-másik újabb megjelenésnél reklamálták a vélt hiányát: nem vették észre!).

 Ebbe az első blokkba a 2015-ös megjelenésű VIII-as füzetből három sztori fért be.

(Bezzeg a nővéred!) – A „Vajda fiúk” – A Vörösmarty

A sorozat kiadója az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. A korábbi kötetek teljes egészében online elolvashatók az alábbi linken. Nyomtatott formában pedig megrendelhetők a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon a – miskolci – rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez.

Biztos vannak a Kedves Olvasók között olyanok, akik emlékeznek arra, hogyan nézett ki az Avas hegy a lakótelep felépülése előtt. A Szabadságharc utca – ahol ma a 35-ös busz és a lakótelep gépkocsiforgalmának nagy része jár – burkolat nélküli zsákutca volt. A vele párhuzamos Vasvári utca – és az összes többi környékbeli útvonal – macskaköves burkolattal bírt, és meredekségének köszönhetően télen a gyereksereg szánkópályájaként funkcionált. Minden autós tudta – kevés volt még belőlük –, hogy ott ne is próbáljon közlekedni, mert jegesre csúszkálták a gyerekek.

A Dessewffy és Aulich utca 3-4 emeletes – téglából épült és kertes! – bérházain túl pedig szőlők, gyümölcsösök voltak, melyekhez vízmosta földutakon lehetett feljutni. A két oldalukon burjánzó fák és bokrok összehajoltak és olyannak tűnt, mintha egy zöld alagútban sétálna az ember. Áprilisban a virágzó gyümölcsfák és az ibolya, májusban az orgona illata lengte be a hegyet, nyáron és ősszel az érlelődő gyümölcsök színezték a lombok zöld árnyalatait. Járművek zaja helyett élénk madárcsicsergés, rovardöngicsélés, esetleg a metszőollók csattogása vagy a permetezés surrogó neszei hallatszottak. A hegy gerincéről látni lehetett, hogyan csapolnak a Lenin Kohászati Művek (LKM) kohóiban. A vörösen izzó és szikrákat köpködő vasfolyam különösen alkonyattájt volt gyönyörű látvány.

A hegygerincen az út elágazott, jobbra az avasi sportpályák, a hadipark és a Kilátó felé vezetett tovább, balra fordulva az Egyetemvároshoz lehetett lejutni. Kisebb ösvények is futottak még keresztül-kasul a hegyen, amelyek a szabadtéri színházhoz, a bobpályához, közvetlenül a kilátóhoz – ahol sütit és fagylaltot is kínáló presszó működött – és a mellette álló Panoráma sörözőhöz vagy a pincesorokhoz vezettek. Utóbbiakat akkor még nem ismertük, de évtizedekkel később ennek is eljött az ideje.
Mariann barátnőmmel főleg a sportpályára jártunk fel teniszezés ürügyén, de fontosabb volt, hogy ott edzett nyáron a Kinizsi jégkorongcsapat. Aztán már nagykorúként a sörözőt látogattuk. Sajnos, már
ekkoriban sem volt nagy élet az Avason, előfordult, hogy a kétfős személyzettel együtt négyen néztünk
meccset a söröző tévéjén vagy Zsolti pincérrel táncoltunk a lemezlovas zenéjére. Egészen családias volt a hangulat.

Életem egyik legszörnyűbb élménye – már ha élménynek lehet nevezni – az avasi kertek letarolása volt. Szokás szerint Mariannal baktattunk fölfelé az ösvényen – mi így hívtuk a dűlőutat –, amikor egyszer csak azt láttuk, hogy nem látunk semmit... Előttünk vagy húsz méterrel zöld fal zárta el az utat, olyan volt, mint egy beomlott alagút. Rettenetesen megrémültünk, pedig soha nem féltünk az avasi rejtekutakon kószálni.

Egymás kezét fogva, szinte remegve közelítettük meg az akadályt és megállapítottuk, hogy valóban az ösvény élő fala szakadt össze, egymásra dőlt fák, bokrok állják el az utat. Összeszedve maradék bátorságunkat átküzdöttük magunkat a romba dőlt dzsungelen és újabb sokkoló látvány taglózott le minket: amerre csak néztünk, mindenhonnan eltűntek a zöld kertek, de még a fű is, és a hegytető sáros-barna, keréknyomoktól szaggatott holdbéli tájjá változott. Mindenfelé tövestől kiszaggatott óriási farönkök hevertek, gyökereiket szinte segítségért meresztve az ég felé. Egymásba kapaszkodva zokogtunk a pusztaság szélén, sirattuk a hegyet, a fákat, az itt töltött gyermekkorunkat, lélekben eltemettünk egy csodálatos korszakot.

És sirattuk azokat az embertársainkat is, akiknek már nem lesz alkalma megismerni az avasi kertek csodálatos világát. Soha többé nem jártunk arra, csak hallomásból tudtuk, hogy rövidesen eltűnt a maradék ösvény, a Kiskanyar, Lehó bácsi több száz rózsatőtől illatozó színpompás kertje is. Fájt, és fáj ma is, gombóc van a torkomban, ha rágondolok. Ja, hogy mi történt? Megkezdődött az avasi lakótelep III. ütemének építése. 

(Az avasi lakótelep a hegy déli-délkeleti lejtőin épült 1973 és 1985 között, három ütemben. Több mint tízezer lakás. Miskolc népességének egynegyede. A harmadik ütemben már kisebb, négyemeletes panelek is épültek, amelyekben nem csak szociális, hanem pénzért értékesített lakások is voltak.)

A „Vajda fiúk”

Nekünk gyerekeknek az avasi kertekben lévő gyümölcsfák vonzása ellenállhatatlan volt, és bejutottunk könnyedén, nem lévén kerítés. Csősz ellenben volt, tehát a kijutás már problémásabb lehetett.
Egy ilyen „kertlátogatás” alkalmával többedmagammal kerestünk fel egy hatalmas cseresznyefát. Ez a kert a környék rettegett csősze, Gumiorr felügyelete alatt állt. Pechünkre éppen akkor érkezett a fa alá, amikor mi fent csücsültünk rajta, tehát a lemászás a fülön csípés kockázatát hordozta. Már alig bírtuk tartani magunkat (és szükségleteinket), mire végre elvonult, sűrűn átkozva erkölcseinket és felmenőinket. Elmacskásodva kászálódtunk le, és hazafelé az ösvényen egyenesen édesapánk karjai közé futottunk, aki időközben keresésünkre indult. Megint csak pechünk volt, mert kezében egy hajlékony vesszőt tartott, rajtunk meg – nyár lévén – rövidnadrág volt. Azt hiszem akkor szenvedtük el életünk első és utolsó – nem komoly, de annál
csípősebb – verését. Úgy nézett ki hátul a combunk, mint a kottapapír.

Szóval lakókörnyezetünk roppantul alkalmas volt gyermekkori csínyek végrehajtására.
Ezek egyike a bérházakkal szemben álló kertes házak lakóinak bosszantása volt. Tudják, mi az a sutyingázás? Végy egy legalább 70-80 centis rugalmas vesszőt, tűzz a hegyére mogyorónyi lágy sárgolyót, majd erőteljes lendítéssel lődd a célpont felé! Az üveget éppen nem töri be, de garantáltan ráragad bármire. Történt, hogy valamiért muszáj volt borsot törnünk egy ház lakóinak orra alá. A fehérre vakolt tűzfaluk szinte felkínálkozott: „Ide lőjetek”! Hárman – a húgommal és a szomszéd fiúval – tíz perc alatt vagy 100 sárgolyót juttattunk célba a bokrok
takarásából. Képzelhetik, hogy nézett ki a ház fala... Sajnos, valahogy mégis megtudta a tulajdonos, hogy a 20. szám alatt lakó V. fiú és a Vajda gyerekek voltak a tettesek. A következő módon csöngetett be hozzánk: „A Vajda fiúkat keresem!”

 Vörösmarty

Mármint a jeles költőről elnevezett miskolci általános iskola. Érdekes intézmény volt, mert három, egymástól pár utcára lévő épületből állt. A Vörösmarty utcában volt a négy tantermes központi objektum, ide a 3-4. és 7-8. osztályosok jártak váltóműszakban. A másik a Felszabadítók útján volt az épülő sportcsarnokkal szemben, a harmadik – a napközi – a Csabai kapuban3. A két szélső pont között cirka kilométernyi volt a távolság, ami önmagában nem sok, de útba esett a Zöldfa utcai szotyis néni (azóta sem ettem olyan finomra pirított, hatalmas, fehér héjú makukát4), egy „kincseket” áruló trafik, plusz egy fagylaltozó – emberek, 50 fillér volt a gombóc fagyi! –, két élelmiszerbolt. A sláger a fagyasztott szilva volt, 3,10-ért kilónyit lehetett venni. Na, meg a Népkert. Nem csoda, hogy sokszor lekéstük az ebédet.

Az iskolában tilos volt a smink, nem örültek az ékszerviselésnek és a feltűnő öltözködésnek sem. Kötelező volt viszont a kék iskolaköpeny, tisztasági csomag, és kisdobosnak, majd úttörőnek lenni. Nem volt az olyan szörnyű! Sok gyereknek ez adott lehetőséget, hogy, mondjuk, a táborok révén kijusson szűkebb környezetéből és rácsodálkozhasson a világra. Vagy legalább a Balatonra...

Az én évfolyamom volt az utolsó 8. osztály, amelyik a régi iskolából ballagott. Ekkor már 1-2 éve állt a Vörösmarty utcán az első 10 emeletes panelház, és épült vele szemben az új iskola is. Éppen ideje volt, mert a régi már nagyon lepukkant. Olajkályhák, olajos padlók jellemezték, tornaterem nuku, és szerintem itt volt a világ egyetlen női vécéje, amelynek ajtaján kívül volt a tolózár. Mondanom se kell, hogy a vicces kedvű fiúk sokszor rátolták
a riglit, főleg becsengetéskor. Aztán ordíthatott a bezárt lány, amíg ki nem szabadította valaki...
Talán pont a körülmények miatt, de iskolánknak nem volt túl jó híre, kicsit lesajnáltak minket, ha megtudták, hogy a Vörösmartyba járunk, pedig az oktatás-nevelés színvonala szerintem kiváló volt, én például a gimiben jószerével abból a tudásból éltem, amit általános iskolai tanáraimnak köszönhettem.

A kedvencem a földrajztanárom, Veress Erzsike néni volt, aki nem oktatta, inkább mesélte nekünk a világ csodáit. Egyszer éppen az Amazonas flórájáról és faunájáról kápráztatott el bennünket, mondandói között az ott élő félelmetes kígyókkal. Olyan átéléssel hallgattuk, hogy mikor a padtársam izgalmában megfogta a combomra préselt izzadó kezemet, én velőtrázó sikítással rúgtam ki magam alól a széket.

A miskolci Cirmi Rádióban (amelynek nevében a "ci" a civilt jelenti, ez egy non-profit közösségi adó, amely online hallgatható), szóval egy baráti rádiónál jártunk az elmúlt hetekben, többször. A cirmisek újonnan indult PFM-es sorozatukban először a 12-es, frissen (hiszen januárban) megjelent kötet szerzőjét, Halász Ágnest invitálták a stúdióba, majd egy hónapra rá a szerkesztői triót, egyúttal az első három füzetet író hármast: Kapusi Krisztiánt, Darázs Richárdot és Balogh Attilát.

Az alábbiakban mindkét felvétel meghallgatható. Először tehát a

Vasgyári éden, avasi ándergránd (PFM XII.)

másodjára pedig a

Muslicák a demizsonban – Moszkvics a szakadékban – Onedin család a Szinván (PFM I.-II.-III.)

című kiadványokról lesz szó. És persze a PFM egészéről, ötletéről, koncepciójáról, szellemiségéről, meg ilyen fennkölt dolgoktól, mi másról.

A biztonság kedvéért az eredeti soundcloud-ios linkek:

https://soundcloud.com/civilradiomiskolc/vasgyari-eden-avasi-andergrand?in=civilradiomiskolc/sets/cirmi-2017-02-09-csutortoki-adas

https://soundcloud.com/civilradiomiskolc/privat-felmult-miskolcon?in=civilradiomiskolc/sets/cirmi-2017-03-16-csutortoki-adas

A Robinzon a járdaszigeten című kötet, amely anno hatodik volt a sorozatban, továbbörökítette a címekre vonatkozó valami valahol/valamiben szerkezet íratlan szabályát. Annak is megvolt a (nem csak tipográfiai játékot jelentő) oka, hogy a név – a szerző alteregója – z-betűs írásmóddal kerüljön ki a címlapra.

Simonyi Zoltán saját kezdeményezés volt, hogy – bár ez a környék igazából helyszínként nem szerepel a sztorik között – a Bulgárföldön készített fotójának stilizált grafikája kerüljön ki előlre: mert ez itt, ugyebár, a diósgyőri stadion szomszédsága, és sikerült is az elszürkített háttér elébe egy piros-fehér DVTK-s sálat lógatnia a kihalt edzőpálya ócskavas kapujára. A tördelő elfogadta a javaslatot. S hogy utóbbi miért választotta mindemellé a zöldes-szürkés árnyalatot? Arra igazából nem létezik hivatalos magyarázat. (Azon kívül, hogy a sorozat addigi öt folytatásának kékje-lilája-sárgája-rózsaszínje mellé kellett már egy új szín.)

Zoli, aki civilben waldorfos tanár Miskolcon, pontosabban a hámori iskolában (de a majláthi, Sas utcai épületben dolgozik), két apró novellát, avagy regénytöredéket is elhelyezett kéziratában. Az egyik édesapja valaha volt mesélje a rúgós lábú cigányemberről, aki az Avas lakótelepi házai felett ugrál, míg nem... de ne szaladjunk ennyire előre; a másik pedig saját gyerekkori rémálma, amelyben a mindenki által ismert nagyobb-erősebb-gonoszabb fiú üldözi a lépcsőházban a srácokat, köztük őt is. A rettegett figura gúnyneve ott található jelen posztunk címében is kiemelve.

Kezdjük Karinthyval! – Miskolc szigetek sokaságából áll – Eleinte az Avasra csak – A cigány és a trafipaxos rendőr – Kipiungolt macskák – Haumann és a döglött ló – Utolsó emelet

A sorozat kiadója az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. A korábbi kötetek teljes egészében online elolvashatók az alábbi linken. Nyomtatott formában pedig megrendelhetők a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon a – miskolci – rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez.

Kezdjük Karinthyval!

„Borzalmas hely ez a Miskolc, bizonyosan Magyarország legförtelmesebb helye, ámbár a második legnagyobb városunk. Az, hogy a színházban csak operett megy, de még a musical sem, csak az ócska régi bécsi operett, csupán tünete valaminek. Nem város – kivéve a főutcán néhány copf stílusú épület – és nem falu. Olyan jellegű közösség, aminek Magyarországon nincs múltja, gyökere, hagyománya, de jövője se. Az amerikai aranyásók telepei lehettek ilyenek: ahová dolgozni, keresni jöttek, ám tudták, hogy ha sikerül is valamit találni, odébbállnak. Sehol az országban ennyi részeg, ennyi ócska kurva. És nagy, fene nagy, végtelen, Hejőcsabától Diósgyőrig, vagy még tovább. Korom, füst, smog, bánat, műveletlenség. A szállodák, vendéglők ócskák.

És az 1-es villamos sok-sok kilométeren át végigzötyög és -csörömpöl ezen a hosszúra nyúlt, szürke, vas-kohó-alkohol-örömtelenségben” – írja Karinthy Ferenc naplójában. Nem épp hízelgő sorok arról a helyről, arról az időről, amibe aranyásó szüleim jóvoltából (de talán már nagyszüleim is aranyásók voltak) beleszülettem.

(Karinthy Ferenc 1965 és 75 között dolgozott dramaturgként  Miskolcon. Az idézet 1968 január 23-ról való. Karinthy Ferenc: Napló 1., Budapest, Littoria Könyvkiadó, 1993. 155. oldal.)

Apám, a sármos villanyszerelő, elvitte a velem, vagy nővéremmel viselős anyámat egy bokszgálára a Népkertbe. A történet szempontjából mindegy, kivel is volt terhes, kevesebb, mint egy év van közöttünk, folyton-folyvást versengtünk saját privát életünkért. Dúlt a sportélet a hetvenes években. A Népkert gesztenyefái felöltötték őszi színeiket, a gesztenyék már megértek, lehetett gyűjteni, ahogy mi is tettük sokszor, szép aranyló idő lehetett, sokan kilátogattak, így képzelem. Anyám nem szerette a bokszot, de szerette apámat, így nem mondott nemet. Apám számára – mint prolikölyöknek, mivel gyakran kellett megvédenie magát – a nyers erő, a szemtől szembeni férfias küzdelem lett az egyetlen útja az önérvényesítésnek és önismeretnek. Igazi miskolci, maga is bokszolt kamaszkorában, biztosan jól érezte magát, ahogy a tömeg örömittas morajának kíséretében az egy fejjel nagyobb kölyök véresre püföli – lányarcú (anyám szava) – ellenfelét. Anyám terhessége alatt egyetlen egyszer hányt. Akkor, ott a ring előtt. Szüleim Miskolcától folyton felkavarodik a gyomrom azóta is, de sosem tudtam becsukni a szemem, hogy ne lássam, hol élek.

Miskolc szigetek sokaságából áll, az Onedin család hatására, vagy jóval korábban jött ez a felismerés. A Hősök terét egykor vigyázó vastag bokájú leány lába előtt heverő, mozaikos Miskolc-térkép, amit mindenki a Szovjetunió sziluettjének nézett, még inkább megerősített ebben.

(Somogyi József bronzból készült felszabadulási emlékművét 1976-ban állították fel a Hősök terén, majd a rendszerváltás után a Vörösmarty-lakótelep bérházai közé száműzték.)

Nekem úgy tetszett, a szigetek között szétterült, szürke és végtelennek tűnő „víz” mintha minden emléket, összetartozást elmosott volna. Sorra egymás után fedeztem fel valamennyi szigetet. Az új hatására a feledés vizébe került a régi, és magam sem igyekeztem egyiket a másikhoz kapcsolni, az áramlatok útjai esetlegesek, kiszámíthatatlanok maradtak, minduntalan feledésbe merültek.
Most is külön-külön gondolok vissza életem állomásaira, egyenként kötődöm hozzájuk. Mintha egész életemben csak utaztam volna egyik helyről a másikra. Az évek során egyre erősödött annak az idegennek hangja, aki mindenre kívülről tekint, de túlharsogni, úgy hiszem, sosem fogja azt, aki mindahhoz kötődik, amit lényegében Miskolcnak mondhatok.
A nagy tavaszi esőzések alkalmával tényleg mindent víz borított környékünkön. Főleg a  lakótelep és a vasúti pálya, a Gurító közötti Garázssoron. A foghíjasan beépített, kaviccsal feltöltött placc – annak ellenére, hogy hétvégeken és délutánonként benépesült Škodát, Trabantot bütykölő, Jó ebédhez szól a nótát, Poptarisznyát hallgató mackóalsós  férfiakkal, néha piknikre meghívott nőkkel – aránylag lakatlannak tetszett. Az eső utáni tócsák összeértek, hatalmas tórendszert alkottak a betonsufnik, a tollasbálos aktképekkel dekorált buheragarázsok között, ideális hely volt ez a vízi kereskedelem számára. Papírhajókat gyártottunk, s az Onedinből ellesett vadkapitalista morállal, a hódítás kalandvágyában égve, üzleti tervvel és térképpel felszerelkezve elindítottuk flottáinkat a vizeken.

(Mackóalsó: hétköznapi férfiviselet, a bolyhos melegítőnadrág általában inggel együtt volt hordandó, amelyet a nadrágba gyűrtek, a  szocio-roncsfilmek kedvelt kelléke a lakótelepi miliő érzékeltetésére.
Tollasbál: „A hetvenes években már voltak meztelen nőket mutogató kártya- és aktnaptárak, illetve apró szexképek tarkították a Film-Színház-Muzsika, Magyar Ifjúság pletykarovatait. Szintén a hetvenes évektől nagy keresletnek örvendett az alkalmanként megjelenő Tollasbál vagy a Színész-Újságíró Magazin.” Lásd: Eszenyi Miklós: Szex a könyvtárban, http://epa.oszk.hu/00100/00143/00008/eszenyi_h.html)

Nem gondoltuk, hogy egy hajóban kellene eveznünk, pedig a kádári szocializmus zenitjén voltunk.

Eleinte az Avasra csak aludni jártunk. Másra nem is igen volt alkalmas, hiszen heten laktuk, egy három- és egy négytagú család, mivel mi szolgálati lakást kaptunk az újonnan épült nyéki iskolában, az egy plusz két félszobás középszeri lakást pedig továbbadtuk anyámék húgának arra az időre, amíg az ő kiutalásuk meg nem érkezik. Mivel a házgyári ipar gőzerővel dolgozott, építette sorra a gyümölcsösöktől elhódított területeken óriás kaszárnyáit, nem volt miért aggódniuk.
A feltörekvő fiatal házasok lendületével, melyet a gondoskodó államszocializmusba vetett hitük még inkább erősített, annak rendje s módja szerint az ő modern és mozdíthatatlan bútoraikkal szépen berendezték az egész lakást. Így történhetett, hogy a három szobára vásárolt szekrénysort, hogy nekünk is jusson hely, kénytelenek voltak összezsúfolni egy szobába. A délelőttöket és a délutánokat a Martinovicson nagymamáéknál töltöttük, az estéket pedig hosszú buszzötykölődés után az Avason. Ritka ünnepnapi volt, ha ott aludhattunk nagymamáéknál, a piros kordbársonyszerű, rücskös szövettel bevont kihúzhatós ágyon hárman, gyerekek. De legtöbbször menni kellett, borongós őszi napokon folytonos sötétben. A Kun Bélára le és vissza. Sok, túl sok ilyen nap volt, hiszen a gyár szürke acélóriása ontotta még a füstöt. Nem csoda, ha sokáig kísértettek rémálmaim, hogy az egyforma házak miatt nem találok haza. Szorongásaimat apám maga költötte, rúgós cigány meséje enyhítette kissé. Igazi lakótelepi folklórt teremtett a cementgyár hosszú éjszakás műszakjai alatt:

Valahogy így kezdődött a városi vagány története, aki acélrúgót szerelt a lábára, mint a Kengyelfutó Gyalogkakukk.
Utált kilencedik emeleti lakásunk ablaka pontosan nappali szigetem felé nézett, egészen Tokajig, távolra el lehetett látni onnan. Sóvár tekintettel gyakran szövögettem aztán már magam is apám történetét, arra gondolva, ha egyszer híres író leszek, milyen snassz lesz Kulich Gyula (Bécs 1914―Dachau 1944) szürke emléktáblája mellett olvasni nevemet házunk falán, s álmodozva, hogy három ugrással a háztetőkön keresztül milyen hamar itt hagyhatnám egész unalmas és sivár életem, de legalábbis percek alatt ott lehetnék nagymamáéknál. Az édes otthon küszöbén. A sarkon, ahol a Kun Béláról befordulunk nagyszüleim, iskolám utcájába. Ahonnét a nagyapám által faszolt, dugig telepakolt pincék kezdődnek, a Kóbor Macskák, Mörrenmorcogi Micó, Jepifán, Dundi, Lédiell, a Gennyes Teve (lásd alább: Utolsó emelet) által megvakított Múrjus birodalma.

(Hommage a Kormos István: A Pincérfrakk utcai cicák, 1976.)

A macskák nehéz földi életük után az általunk kitalált mindennapos játékunkban, Macskaországban, Állatföldön élték örök életüket, ugyanis a föld ura: Kamarás (a Csillagok háborújából születhetett meg képzeletünkben talán alakja) kipiungoltatta őket, egyszerűen a keze keltette sugár hatására a macskák s minden egykor volt állatunk újjászületett képzeletünk földjén. A túlnépesedés problémáját is megoldottuk, ugyanis az élők számával együtt nőtt a bolygó is, amelyet kezdetben, persze, lapos tányérnak gondoltunk, de ahogy nőttek földrajzi ismereteink, úgy lett gömbbé, egyre hasonlatosabb a mi világunkhoz.

Ezen a határon, a Kun Béla és a Martinovics sarkán, melyet annyiszor bámultam gyerekkoromban, mikor tűnik fel anya, a sarkon álló lépcsőházra tekintek. Itt lakott harmadik emeleti lakásában Panni néni, unokatestvérem egyedül élő nagymamája. Az asztala által kínált Pilóta keksz ünnepi luxusa egy hőn áhított, reménytelenül messzi polgári életbe repített. Pilóta keksze csak anyám keresztapjának volt, aki pártvonalon igazi karriert épített ki, többször járt Afrikába vadászni, náluk értettem meg, hogy a hall nemcsak vízi állat, de lakóhelyiség is.

Panni néni Felső-Magyarországról való volt, talán Szenczi Molnár leszármazottja, nekem, akinek mindig valakivel osztoznom kellett javaimban, világa maga volt a mennyország. Egymásba nyíló szellős, háromszobás lakása egyedül csak az övé volt. A bevezetett gáztól duruzsoló elegáns, tojássárga cserépkályhája, egyszemélyes heverői, a széles ebédlőasztalával tágas étkezője és vitrines könyvszekrénye, tele jobbnál jobb könyvekkel – keresztapám, Panni néni fia, mint egy könyvtáros, gondosan jegyezte, mit kölcsönöztem tőle – a keksz mellett egy sosem látott világ rekvizitumai voltak.

(Delfin-sorozat válogatás nélkül, Albatrosz: Rejtő, Agatha Christie, Ed McBain, Jókai, és megannyi háború előtti könyvritkaság: Nyírő, Márai.)

Nagyapáék földszinti lakása, mint mondottam, a macskák világához tartozott, Panni nénié a szellemi, felsőbb szférákhoz. Tekintélyét csak erősítette, hogy Panni néninek nem férje, férje fiatalon meghalt üzemi balesetben, hanem titokzatos barátja volt, Jóskabá. A ház előtt parkolt mindig csillogó-ragyogó, óriási fekete Volgájával (hivatali kocsi). Meg voltam győződve, Panni néni személyes sofőrje, akinek csak az a dolga, hogy munkába vigye és hozza őt, még fehér kesztyűt is képzeltem rá, Lenin-féle tányérsapkája viszont bizonyosan volt. A sarki házban mindig jól viselkedtünk, annál is inkább, mert a második emeleten lakott iskolánk szigorú igazgató-helyettese is, a földszinten pedig egy magányos és őrült zongoraművész, aki nyáridőben mindig nyitott ablak mellett zongorázott. Egyszer majdnem megölt minket, mert az ablaka alatt fociztunk a hatalmas nyárfák között; azok voltak a védők. Olyannyira idegesítette az ütemes időközönként a ház falához pattanó labda, hogy bottal kezébe kergetett meg minket a lakótelepen. Szerencsére nagymama meglátta eszeveszett menekülésünket, s megvédett minket. Akkor mi ott, bizony, művészet ide vagy oda, megátkoztuk a mestert. Szegény nem sokkal ezután egy bükki kirándulás alkalmával, a szentléleki kolostornál halálra zúzta magát. Sokáig furdalt miatta lelkiismeretem.

A sarki nyárfák mindig a viták kereszttűzében álltak, kivágják, ne vágják. Májusban virágzásakor az egész telepet fehér hószerű vattaszőnyeg borította. Az ablakokat be kellett zárni, mert a lakások is egy-kettőre megteltek az égi áldással. Én kimondottan szerettem a májusi hóesést. A nagyobb vagányok szívesen gyújtották meg, látványos préritűzként lobbant el ilyenkor, s futott végig a játszótéren. Nem volt veszélytelen kaland, egyszer magam is megpróbáltam begyújtani, pechemre pont egy szél által halomba gyűjtött vattadombot sikerült találnom, ami óriási lánggal csapott az arcomba. Mázlim volt, hogy a bőröm nem égett meg, viszont a hajam teljesen megpörkölődött. Persze, nem mehettem haza így, valamit ki kellett találnom, hogy ne kapjak ki. Az összes telepi gyerek átérezte helyzetemet, és segítségemre sietett, ollót ragadott, s mindenki ahogy éppen jónak látta, vágott egyet belőle. Úttörőavatás előtt álltunk, a fényképeken jól lehet látni dugifodrászkodásunk szörnyű eredményét.
A nyárfákat azóta kivágták, s velük együtt a fák eldugott árnyékában rendezett nagy, igazságtevő verekedéseink kalandjai is feledésbe merültek.

Az utolsó sarki emlékem az úton összecsuklott igásló halála. A roppant nagy állat teteme sokáig feküdt ott félig az úton, félig a járdán. A tetem fölé görnyedő gazdája csakúgy, mint az Indul a bakterház egyik emlékezetes jelenetében a lókupecet alakító Haumann, magából kikelve átkozta szerencsétlenségét. Hogy hogyan szállították el a lovat, nem tudom, mert sajnos mennünk kellett az Avasra aludni.
A privát múltak találkozására ez is példa lehet, hasonló történetet olvastam Ricsi barátomnál, úgy tűnik, egy generáción belül tényleg létezik valamifajta közös szellemi horizont, amely áthatja gondolkodásunkat.

(v.ö. Darázs Richárd: Moszkvics a szakadékban – Privát félmúlt Miskolcon II., 2013
Indul a bakterház: Mihályfy Sándor filmje, Rideg Sándor regényéből filmre írta Schwajda György: Indul a bakterház, magyar vígjáték (1979).)

Sok-sok történet fűz a telephez, mint a Pál utcai fiúkat a grundhoz: igazi ifjúsági regény lehetne belőle, lapjain korom nagy ifjúsági filmjei köszönnének vissza, Utánam srácok, Csutak, Le a cipővel, stb. A címe már megvan: Fiúk könyve. Az első fejezettel búcsúzik Robinzon az első szigettől.

A „második fejezet”, azaz a kötet folytatása elolvasható a nyomtatott kiadványban, vagy a fent jelzett online verzióban, illetve blogunk majdani új posztjában (PFM VI/2). Zárásként álljon itt a kötet középső „kivehető posztere”, egy önálló történettel:

Most Orsi kötetét szemlézzük. Ennek voltam a legbüszkébb a hátsó borítójára (árulja el ezúton a kiadványok tördelőszerkesztője), és ebből emelhetők ki talán legkönnyebben a blogban idézendő tematikus fejezetecskék: mind egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli miskolci kislány tipikus mindennapjairól szól. A vágyálmokról és gyűjtögetnivalókról.

Időközben legutóbbi posztunk óta megjelent összesen három folytatás (PFM X-XI-XII.), az előbbi kettőről, ünnepélyes bemutatójukról e linken nézhető videófelvétel.

Karlaki Orsolya saját füzetének a Vattacukor térzenével címet adta; ez volt anno a sorozatban az első olyan cím, ami eltért az addig bevett "valami valahol" struktúrától, ami utóbb azért folytatódott. A megidézett témák, azaz fejezetcímek így sorakoznak:

Technika – Listák: Nyelv-Tan – Ruhák – Mit nem? – A trafikos nemzedék – Paneljátékok, szemtől szemben – Makramés halak – Hogyan nem lettem űrhajós? – Télen örömök – Fehér labdák – A srácok után – Lakótelepi batmat – Rágó-razzia – Jeeee – Reggel-i

A sorozat kiadója az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. A korábbi kötetek teljes egészében online elolvashatók az alábbi linken. Nyomtatott formában pedig megrendelhetők a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon a – miskolci – rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez.

 Technika

Általános iskolás koromban minden évben felmérték az iskolában a családi vagyonokat (vagy nyomorokat?).
A kisiskolásokat végigkérdezte egy lista alapján a tanító néni, hogy van-e otthon: mosógép, televízió, rádió, autó, és a többi. Ez mindig olyan furcsa szorongást keltett bennünk, mint ha vetélkedés lenne. Egyedül a könyveink számával sikerült kitűnnöm, mert abból könyvtárnyi állt nálunk a polcokon.

Telefon: nem volt igénylésünk, mert úgyis hiábavaló lett volna annyi sok évet várni rá. Aztán vezetékeltek a Győri kapuban és hirtelen lehetőség nyílt rövid időn belül hozzájutni. Akkor kértünk egyet, iker vonalat, de valahogy az „ikrünk” sose használhatta, nekünk mindig volt vonal. Anya otthon maradt szabin, hogy bekössék, és mikor hazaérkeztem a suliból, már várt a kis piros telefonunk. (Még feketét lehetett volna választani.)
Anya biztatott, hogy próbáljam ki. Felhívtam a pontos időt, mit tudjak hirtelen, nem sok telefon volt az ismerősök körében.
Mire elmondtam, hogy csókolom és szeretném megkérdezni a pontos időt, már csak a másodpercet hallottam az automatától.

Lemezjátszó: sokáig nem volt magnónk se, mi a lemezjátszós család voltunk. Minden karácsonyra több meselemezt kaptunk. Az első viszont egy Koncz Zsuzsa-lemez volt, családilag azt hozott a jézuska. Szép nagy lemezgyűjteményünk lett az évek alatt. Megörököltük nagynéném után a teljes operett-irodalmat, ezt vasárnaponként nagymamám hallgatta és énekelte múltba révedve.
Aztán apa, aki állandó vendég volt a főutcai, ma is működő antikváriumban, hozott három Abba! – igaz csak – kislemezt, azoknak nagyon megörültünk a tesóimmal. Lassan gyarapodtak a nyugati előadók ritka lemezei is, például a nővérem jóvoltából, aki járt Jugoszláviában és ott köztudottan könnyen beszerezhetőek voltak ezek másolatai, köztük Rod Stewart albuma. Nekünk jól szóltak. Én pedig a Kalavok kék kislemezeit gyűjtöttem
annak ellenére, hogy nem értettem az oroszt róluk.
A legcsodálatosabbak a képeslap lemezek voltak szerte a világból. Gyártanak még ilyet?

Smena symbol: maradjunk az orosz technikánál. Ez volt a családi fényképezőgép, amit apa használt leginkább. Nagyon szép diákat lehetett vele készíteni. A hétfői adásszünetekben (amikor nem ment műsor a televízióban) és később is egy-egy délután családi vetítést rendeztünk, hogy a Kék-
túra aktuálisan bejárt útvonalait újranézzük. Ezekre a túrákra csak képekről emlékszem már.

Tévé feketén-fehéren: nem tudom, mikor lett színes tévénk, de nagyon az utolsók között lehettünk. Kifejezetten élvezetes volt a műkorcsolya-bajnokságok közvetítése Vitrayval, aki próbálta pontosan megfogalmazni a kűr-ruhák színét, amennyire egy férfitől telik.
Szóval jól elfantáziálgattunk róluk, mint ahogy az augusztus 20-i tűzijátékot is élvezettel néztük két színben.
Színes vetítést nekünk a szélesvásznú vasgyári panoráma jelentett: amikor öntötték a salakot a halnán, azt az ablakból nézhettük, több színben. Nagyon látványos volt.

Listák:
Nyelv-Tan

Volt néhány éveken át berögzült tévedésem, majd utóbb, mikor kiderült a valóság, varázstalanította e dolgok egyénemre szabott „jelentését”.

Tűzijáték. Ilyen volt a tűzijáték, melyről az volt a meggyőződésem, hogy égő fáklyákat dobálnak két bástya között, ezért nem akartam elmenni a Diósgyőri várba egy augusztus 20-ai ünnepségre. Öt éves lehettem és féltem, ha nem kapják el, a fejünkre esnek a fáklyák. Ezt nem mondtam otthon, csak hisztiztem. Anya valahogy mégis rávett, tűzijáték közben kitört a vihar, elég nagy pánik kerekedett. Végül mégiscsak esett a fejemre, igaz nem tűz, hanem víz. Két fiatal hölgy ernyője alatt leltem menedékre.

Kinyerma. Így egybe írva egy tulajdonnév, a műsor neve, amit Nagyikám hallgat dél körül, ezen kívül a Szabó családot hallgatta még, de arról észleltem, hogy az ugyebár egy család neve. De hogy „Ki nyer ma?”, hát ehhez sok idő kellett.

Koheu. A Koheu egy orosz rajzfilmgyártó vállalat neve és a filmek végén tüntetik fel. Oroszul nem tudtam, rajzfilmeket néztem. Valójában ez a Konyec filma volt, oroszul, ciril betűkkel.

Tévétorna. Az egész család szerette nézni, néha csináltunk is egy-egy gyakorlatot, de inkább a látványra hagyatkoztunk. A főcímdalt éveken át énekeltem, méghozzá így: „Abban a székben váli lapos lesz.” Bizisten, csak pár éve gondolkoztam el rajta, hogy ennek így nem sok értelme volna.

Leányvállalat. Természetesen, ahol csak nők dolgoznak. Ezt is egész felnőttkoromig hittem. De magát a fogalmat onnét ismertem, hogy mikor egyszer mentünk Budapestre az állatkertbe és a vidámparkba, láttam a vonatból ezt a kiírást egy sárga földszintes házon, már Pest határain belül.
Még mindig látszódik ez a felirat, ha nagyon észre akarom venni.

Fülbelövés. Egyszer csak divatba jött a füllyukasztásnak ez a módja, felváltva a védőnők és tű hegemóniáját. Persze, hogy azt gondoltam, pisztollyal távolból átlövik a fülcimpát! Nem értettem, hogy nem okozott még balesetet, s miért vállalkoznak rá mások. Aztán láttam, mikor a tesóm kapott fülbevalót, így később, mikor rám került a sor, nem rettegtem a remegő kezű sportlövőtől, és egy pirosköves fülbevalót választottam.

Ruhák

Centrum áruház. A kínálatot az jelentette, hogy lányka nyári ruha kétféle színben és egy fazonban érkezett, piros és világoskék. Aki azon a nyáron kapott új ruhát, ebben a két színben pompázhatott. Én kékben, Kati barátnőm pirosban.

Tisza cipő. Évente megkaptam az új pár sportcipőt, mivel a lábam nőtt, iskolába járni és túrázni is kellett egy ilyen. Na, ezek is kékek vagy pirosak voltak, egyik évben ilyen, a másikban olyan színű cipőm lett. A nyolcvanas évek közepén felbukkantak a tépőzáras sportcipők, akkor kaptam egy fehéret, az a Tiszához képest roppant divatos volt. És kényelmetlenebb is.

Mackó alsó-felső. Mármint a melegítő vagy mai divatos szóval a szabadidő ruha neve, ami az otthoni és udvari játszós ruhát jelentette egyben.
Többnyire piros-kék színben kerültek a boltokba, oldalukon két fehér csíkkal. Csak ruha alapján nehéz volt a gyerekeket megkülönböztetni a játszótéren, mindenkinek ilyen volt.

Farmer. Az első nyolcadikban – Flopp. Jó márka lehetett, vagy csak az tette kívánatossá, hogy olasz gyártmány, szóval az idősebbek ácsingóztak érte, próbáltak rávenni, cseréljem el. A nagynénimtől kaptam, addig nem volt ilyen ruhadarabom, mindig csak kordbársony nadrágom. Megtartottam nosztalgiából, de nem hordanám...

Legjobb a dzsörzé. Kedvenc ruháim óvodás- és kisiskolás koromból származnak. Volt egy babás mintás kantáros nadrágom és egy  nyuszis kapucnis télikabátom. Nem tudom, honnét vette anyukám, nagyon szerettem, amúgy nem dúskáltam „menő” ruhákban, csak amit a konfekció-ipar és nővérem kinőtt ruhatára kínált. Az ünnepi ruháim voltak egyediek, küldött a külföldi rokon, színes dzsörzé ruhácskákat, de alkalom nem sok adódott, hogy felvegyem, mielőtt kinövöm. Alsóban még akadt egy emlékezetes ruhadarabom: a narancssárga-fehér pöttyös nadrág, naná, hogy ez is dzsörzé, amire jól fogott a piros-kék irón.
Így tanórán, ha unatkoztunk, a padtársammal a pöttyeit színezgettük. Nem jött ki belőle.

Medvefog – mármint a valódi. Mint ékszer. A medvékkel a nevem miatt állandóan hecceltek otthon (Ursula, Medvécske), de nem emiatt volt medvefog ékszerem, hanem mert a tesóm kapott apától és én is akartam. A következő Szeleta-barlangtúrán nekem is talált egyet, igaz, elég méretest. Furcsa volt az alsós kislány nyakában a több centis „agyar”, egy ideig konokul hordtam is, aztán áttértem a gyöngy nyakláncokra.

Csővázas hátizsák – már ez milyen nagy dolog volt a váznélküli vászonhátizsákhoz képest, amivel az első Vándor táboromba mentem a Fertő-tóhoz. Akkoriban nagyon korlátozottan lehetett normális túracuccokat beszerezni. A sátor nehéz volt és beázott, a hálózsák legalább két kilót nyomott.

És a polifoam – a ’80-es évek közepének zseniális hozadéka. Az első mászócipőm is a Kassáról hozott lereszelt stoplijú stoplis cipő volt. Egyedül a szovjet gyártmányú gleccserszemüvegem volt profi cucc, apa ezt a Zsarnai piacon vette, erre viszont sosem volt szükségem...

Mit nem?

A gyűjtőszenvedély az egész családot jellemezte, ezért én olyanokat választottam, amit a többiek nem, és persze semmi értékük nem volt.

Elképesztő kollekciókat hordtam össze, illetve nem engedtem kidobni: képeslap, rágó papír, színes papír zsebkendő, csoki papír, matrica (nálunk levonós), szagos radír, nejlon szatyor, kártyanaptár. Ez utóbbinak nagy hagyománya volt, az iskolában december-január tájékán óriási csere-berék folytak a szünetekben. Mindnek megvolt a piac diktálta váltási aránya: 1-1, 2-1.
Az értékesebb külföldi, vagy vízálló, esetleg színészt ábrázoló naptárért az alkudozások után akár 5-öt is adtak.

A gyűjteményeim közül a kedvenceim a bélyeg nagyságú hologramos képecskék voltak, de azt nem tudom, honnét kaptam őket és, hogy egyáltalán mi végre gyártották ezeket.
S természetesen elmaradhatatlan a szalvéta-gyűjtemény. Régebbi, s így különlegesebb darabokat a nagynénimtől örököltünk, ezért osztoznom kellett a tesómmal. Egymás között is gyakran cseréltünk, s ha vendéglőben ettünk, mindig eltettük a logóval ellátott darabokat. A kilencvenes években már nem szaporítottam tovább ezen gyűjteményeimet, mert megjelentek a telefonkártyák!
Külföldi bolhapiacokon még mindig szoktam egyet-egyet beszerezni. Csak nosztalgiából, hogy legyen valami hobbim.


A trafikos nemzedék

Gyermekkoromban a Gyula utcai trafik volt a legcsudálatosabb hely, mely elérhető távolságban volt tőlem. A játszótérről mindig ellógtunk oda bámulászni, ritkán vásárolni is. Körbe jártuk tágra nyílt szemekkel és újabb vágyott dolgokat fedeztünk fel benne: Bazooka és Donald rágó, gumilabda, műanyag katona, durranós rakéta, üveggolyó, lime por, lufi, Star Wars- és Indiana Jonesképek, mozgó toll, Moncsicsi. A felnőtteknek: cigi, újság. Akár ajándékot is tudtunk venni innét, én mindenkinek a Kedvenc csokit, mert az volt az én kedvencem. Minden, amire szükségünk lehetett, megtalálható volt benne, ez volt a mi mini plázánk.


Paneljátékok – szemből szemben

A lakótelep remek bázist nyújtott, hogy miként használjuk ki a játszótéren túli tereptárgyak adta lehetőségeket, például a poroló komoly kihasználtságot élvezett. De maga a sokadik emelet (lift nélkül) is meghatározott bizonyos lehetőségeket: csak vizet inni nem ugrottunk fel, azt az utcai csapnál intéztük, ami játék fenn maradt, az meg repült az emeletekről, s ha valami így nem volt megoldható, akkor a kiskosárban, zacskóban leengedést minden gyermekes család kimunkálta. De nézelődni kifejezetten előnyös volt. Az egyik kedvelt emeleti ténykedésünk a stoppolás volt. Az erkélyről néztük az utca – akkor még kevésbé sűrű – forgalmát, s ha valami tetszetős autó, vagy motor (ez inkább a tesómnak jött be, én maradtam az autóknál) közeledett, aki hamarabb észlelte, az lestoppolta magának. Ugyanennek a másik „ablakos” változata az Ablak-zsiráf című könyv lapozgatása volt, izgalommal vártuk a következő oldalt, hogy mire csaphatunk le szóban: stipis-stop!

A nővéremmel kevesebb közös játékunk akadt, de elalvás előtt az emeletes ágyból néztük a szemközti bérház ablakait. Mint egy táblázat: sorok, oszlopok. Az volt a játék, hogy tippeljük meg, mikor hol fog le-fel kapcsolódni a villany.
A szomszédházból pedig minket figyeltek. A tesóm osztálytársai – fiúk laktak ott, s az egyik szórakozásuk az volt, hogy áttükröztek, ha épp úgy sütött a nap. Utáltam, ha a szemembe világítottak. Hamar megtanultam a lakótelepen a függönyök előnyét.

Makramés halak

A nyolcvanas évek egyik jellemző hobbi divatja a makramézás volt. Ez főként a hölgyeket érte el, fonalból csomóztak övet, ékszert, szatyrot.
Az iskolában gyakorlati órán oktatták is, így a nővérem hozta haza ezt a tudást, aztán a Nők Lapjából továbbképeztük magunkat. Anyukámnak nagyon ügyes keze van, hamar megtanulta és a nyugdíjba menő kolléganőjének, kívánsága szerint és a kollektíva nevében, a műszak alatt virágtartókat makramézott ajándékba.

A férfiakat inkább az akvarisztika találta meg. A panellakásokban akkor még praktikusan kevésbé volt jellemző a kutya-macska tartás. Egy akváriumnak pedig bárhol lehet helyet találni, a szomszédokat sem zavarja. Apa ezt olyan megszállottan csinálta, hogy minden helyiségben volt akváriumunk, az előszobában is. Ezeket a saját gyártású, méretes darabokat aztán csak kerülgettük, alig fértünk el tőlük. S mikor nyaralni mentünk, mindig gond volt, ki etesse a halakat.

Hogyan nem lettem űrhajós

Tapolcán a legfőbb vonzerő természetesen a nagy játszótér volt, na jó, a strand, a csónakázó tó és a fagyizás is vonzott. Ezek után, előtt, mellett a nagy, vas csónakhinta kötelező elem volt. Ugyan dolgozni kellett vele az elején, de ha beindult, a súlya már vitte, leállítani nehéz. Ez volt a legextrémebb elem, amire felengedtek. Amire igazán vágytam, az a játszótér szélén állt, a nagyok játéka: a kerék.
Beleállva és belekapaszkodva fejen átfordulva lehetett szédülni, űrhajóst játszani. Nagyon vártam, hogy végre belenőjek. Aztán mire megnőttem, leszerelték, már sehol sem találni, nem EU-komfort.


Télen örömök

A szánkózás is nagy kedvenc volt, de ahhoz messzebbre kellett utazni, például a Chinoinhoz, ezért az hétvégére maradt.
Hétközben a korcsolyázás, ha elég hideg tél volt. Mert nekünk saját lakótelepi koripályánk volt. A helyi nagyfiúk gondozták a jeget, locsolták a közös vízcsapból. Az volt az íratlan szabály, hogy a délután egy része a nagyoké, amikor hokiznak, de utána szabadon korizhattunk a felcsatolós korcsolyánkkal, volt világítás, zene is. Az iskolai körzethatárok élesen elválasztották, hogy ki melyik játszóteret használhatja.

A mi udvarunkon az volt a sajátos, hogy kettévágta a körzetesítés, így Miklós úti és Ságvári iskolás gyerekek is laktak ott. A koripályánál azért volt egy létszám stop, csak az jöhetett, akiért egy helyi „udvaros” felelősséget vállalt. Például a túloldalról a 40-es iskolából már elképzelhetetlen volt, hogy valaki odamerészkedjen.


Fehér labdák

A Vasgyárba a teniszpálya miatt jártunk. Apa a teniszt tette kötelezően kipróbálandó családi sporttá, persze a folyamatos túrázás mellett.
Nővérem igen szép eredményeket ért el ebben a sportágban, így engem is beírattak alsóban. Aztán abba kellett hagynom, s mikor olyan 10 évesen újra lementem a pályára, már túlkoros voltam egy teniszkarrierhez, amúgy is jobban vonzott a tánc és a színház. A másik tesómat pedig a dzsúdó és az MVSC pálya fogta meg. De a vasgyári teniszpályára azért sokáig jártunk, néha ütögettem is, s nálunk mindig volt otthon teniszlabda és valami szétszakadt húrú ütő. A nővérem itthoni meccseit családilag nyomon követtük, apa üvöltözött neki a pálya mellől, aztán az érmeit és az újságcikkeket büszkén rendezgette.

A labda után kajtatás, kutatás állandó kiegészítő sport volt. Hiába volt magas a kerítés, mindig átszállt. Ha az Árnyaskert felé, akkor a törzsvendégek adták vissza, ha az Ifjúsági Parkba, akkor volt egy kiskapunk, ahol átjárhattunk – ez jól jött például az R-Go koncerteknél, mert ezt az átjárót nem zárták le. Ha az útra repült, akkor pedig a rendszeresen arra masírozó kiskatonák segítségére lehetett számítani, akik erre parancsot is kaptak: „Oszolj! Labdaszedés!”

A srácok után

Az emblematikus „Utánam, srácok!” című filmet elégszer vetítette akkoriban a tévé, hogy a helyszíneit megjegyezzük. Apa amúgy is mindig országjárást és helytörténeti kirándulásokat szervezett nekünk, így a film kapcsán is felkerekedtünk. A lillafüredi Manó bácsi-féle mesekertet még láttam, sőt, elzarándokoltunk a Vargahegyre, egy telekre, ott állt egy villamos mint hétvégi ház. A tulaj bácsi beengedett, s táplálta a hitem, hogy ez a villamoskocsi volt a filmben.
Azóta is ragaszkodom ehhez a verzióhoz.


Lakótelepi batman

Nagyapa a telekről hazafelé tartva gondolt egyet: meglepi az unokáit, biztos nem láttunk még ilyet.
Felugrott hozzánk kora este és egy dobozból kiengedte a nagy meglepetést: egy denevért. Hát volt is meglepődés, magunkra zártuk a szobaajtót és az ágy alatt sikítoztunk, amíg a megriadt állatot ki nem engedték az ablakon.


Rágó-razzia

A tesóimmal nagyon szerettünk rágózni, valahogy mindig akadt is rágónk. Ezt apa annyira nem szerette, hogy előtte nem lehetett, pláne fújkálni.

Persze, egy lakásban hogy lehet titokban rágózni? Mikor anya szólt, hogy kész az ebéd, mielőtt leültünk kajálni gyorsan megszabadultunk a szánkban lévő 1-2 gömbrágótól, mindenki ahol épp volt. Így tele ragasztgattuk a lakást, az asztal alját, kabát mögött, ágy szélét, bármit. Ezekről aztán rendre meg is feledkeztünk, a rágók ott száradoztak, míg a szülők fel nem fedezték valamelyiket. A számonkéréskor sosem tudtuk, melyikünk bukott le.


Jeeee

A „Három kívánság” televíziós műsor és Tibi bácsi pöttyös labdái csak azért voltak érdekesek számomra, mert abban reménykedtem, hogy egyszer legalább egy kívánságom teljesül. Ehhez az öcsémet próbáltam megnyerni, hogy szívhez szóló levélben kívánja már azt, hogy engem elvigyenek hőlégballonozni, ha nagyon akar, ő is jöhet. De nem hajlott rá. Aztán később a Nagy Feró féle rádiós adásban, a Garázsban állítólag küldött egy Jeeee-t nekem. Azt meg nem hallgattam éppen, utóbb pedig nem árulta el, milyen Jeeee volt.


Reggel-i

A LKM-nek köszönhetem a balatoni nyaralásokat (vállalati üdülők csakis a déli parton), és a különleges kulináris élményt, a sós kakaót. Ez utóbbi úgy keletkezett, hogy anya mikor hajnalban kelt és ment dolgozni az irodába, mindig elkészítette a reggeli italunkat. De néha az álmosságtól összecserélte a dobozokat, így cukor helyett só került bele.

A kötet hátsó borítója:

Nagy kihagyással, de konkrét apropóból jelentkezünk friss poszttal a Privát félmúlt Miskolcon helytörténeti sorozat eddig megjelent köteteit bemutató webnaplóban. A hétvégén új kötet jelenik meg. Mit kötet? – két új folytatás.

Egyszer már volt ilyen, az Észak-keleti Átjáró Egyesület kiadványaiból, úgy alakult, körülbelül egyszerre lett kész a harmadik és a negyedik rész, úgyhogy az ünnepélyes bemutatást összekötöttük, így egy igen komoly koncerttel (az Ildi Rider zenekarral) megtámogatott, népes közönség előtt zajló esemény lett a dologból.

A szóban forgó írások közül most a 4-es jelűt fogjuk kivonatosan előtárni. Árvai Sityu – ezen a művésznéven ismerik városszerte, már aki érdeklődik a művészetek általa űzött válfajai iránt – a szerzője, aki gitáros, mondhatni, utcazenész, a nyolcvanas évek óta játszott számos vendéglátóhelyen, innen származnak sztorijai is nagyobbrészt. (Ugyebár, előző posztunk főszereplője, a PFM IX-et író Petruskó Norbert is szolgált néhány zenész-sztorival, minthogy ő egy kilencvenes évek eleji miskolci együttesben dobolt pár évig.)

Ne feledkezzünk meg mindazonáltal a címlapon is feltüntetett szerzőtársról, Ágiról, aki Sityu párja, és segített neki tökélyre fejleszteni az addig csak anekdota-szinten létező elbeszéléseket. Valamint illusztrálni!

Nos tehát, a következőkben elsősorban a muzsikusléttel összefüggő történetecskékből fogunk idézgetni, de nem kizárólag.

Szerelmeim: a Bükk és a zene – 1966, egy fontos év – A Black Mici – A bölcsek köve az Ady művház előtt – Szünetekben – Személyi és rántott hús – Kutyák, Egér, meg a kínaiak

A sorozat kiadója az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. A korábbi kötetek teljes egészében online elolvashatók az alábbi linken. Nyomtatott formában pedig megrendelhetők a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon a -– miskolci – rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez.

Szerelmeim: a Bükk és a zene

Diósgyőri gyerek vagyok, a Bartók Béla utcán laktunk a hegy lábánál. Mihelyst megtanultam járni, apám már vitt is magával kirándulni, innen datálódik nálam a túrázás és a Bükk szeretete.
Nagyszüleim a Lankás utcán éltek, sokat voltam velük és ott találkoztam a zenével. Nagybátyám, Zsan – írhatnám Jeannak, de ő zenész berkekben csak Zsan volt – ott próbált zenekarával.
A Lankás utcán a kezdő Edda is előfordult néha, amikor éppen nem volt hol próbálniuk. A zenét efféle közegben szerettem meg: találtam a padláson egy leharcolt gitárt, azon próbálgattam az első akkordokat. Idővel a hegy és a gitár is társam lett a kenyérkeresetben.

1966, egy fontos év

Leszállt a Luna űrszonda a Holdra, vízum nélkül lehetett utazni Jugoszláviába, először rendezték meg a Forradalmi Ifjúsági Napokat és az első táncdalfesztivált.
Ekkor születtem. Édesanyám úgy mesélte, hogy a szülőszobán kis Szokol rádión hallgatta a táncdalfesztivált.
Zorán: „Mi fáj, gyere, mesélj” című nótájánál ment el a magzatvíz.
Azóta is szeretem Zorán dalait, talán ezért?
Én voltam a prototípus, ami meg is látszik rajtam. A fejem kicsit nagyra sikeredett, ami miatt évekig csúfoltak. Aztán szerencsére a testem is hozzá nőtt.
Bár túl szép így sem lettem. Két újabb próbálkozás következett, ami mutatja, hogy gyakorlás kell mindenhez: az öcsém és húgom jobban sikerült.

A Black Mici

A Mici abban az időben fogalom volt. Kocsma vagy klub a Marx téren. (Újgyőri főtér, a fiatalabbak kedvéért). A vendéglátóipari objektummal szemben a vasgyári villamossín töltése választotta el a Bölcsész Egyesület kollégiumát (ami régen munkásszállás volt) a Black Micitől.

Vasárnap esténként a vidékről visszaérkező kollégisták első útja ide vezetett, házi rántott hússal, fasírttal és némi készpénzzel felszerelkezve. A helyiség kicsi volt, felét elfoglalta a hamisan szóló – minimum tíz évvel korábban felhangolt – zongora, és még dohányozni is lehetett. Büdös volt és tömeg, kivéve nyáron, amikor a kitárt ajtóval szemközt, a villamossín mellett is ültek a „kedves vendégek”.


A bölcsek köve az Ady művház előtt  

Nagy betonkockák voltak az Ady előtti téren, ezeket hívtuk a bölcsek kövének. Három-négy korombeli sráccal esténként mindig ott üldögéltünk, gitározgattunk, mutattuk egymásnak az akkordokat, zenét, dalszöveget írtunk.
Egyik este hatalmas árnyék vetődött ránk, „Hosszúpuska”, a körzeti megbízott jelent meg. Érces hangján megszólalt:
– Jó lesz már abbahagyni, fiatalok! Itt rendes dolgozó emberek laknak, akik szeretnének pihenni! Maguk meg itt nyekeregnek.
Hirtelen összekaptuk a motyónkat és már futottunk is. Lajos ijedtében még a műbőr gitártokot is ottfelejtette. Hosszúpuska ordibálva rohant utánunk.
– Fiúk, itt hagyták a bőrnadrágot!

Ott az Ady előtt írtuk a máig népszerű zenei paródiáinkat, amiket rendszeresen követelt a közönség, mikor már hivatásszerűen a zenéből éltem. A hét minden napján máshol muzsikáltam, csak a vasárnap volt szabad. A Vianban, a Black Miciben, a Zipfer és Compánia sörözőben, a TIT Kazinczy Klubban,
a Belvárosi Sörözőben, hol itt, hol ott. A törzsközönség többnyire oda jött, ahol aznap muzsikáltam.

Szünetekben  

A Zipfer sörözőt ma biztosan romkocsmának titulálnák lepukkant külseje, pláne belseje miatt. Mindenféle stílusú asztalok, székek, kopott falak egy belvárosi ház pincéjében... Ott muzsikáltam minden kedden vagy hat éven keresztül. Gitár a kezemben, fejemre egy állványon szájharmonika erősítve, a lábamon a csörgő, és közben még énekeltem is. Kedvesem, Bubu mindig mondogatta, hogy vesz egy üstdobot is a hátamra és én leszek a zenebohóc.

Állandó vendégek voltak a szomszédban működő bábszínház dolgozói, akikkel egyébként is jó barátságot ápoltunk. A legnagyobb asztal körül üldögéltünk, amit pingpongasztalnak neveztünk, lehet, hogy újkorában csakugyan az volt. A szünetekben, mikor abbahagytam a muzsikálást, jókat beszélgettünk: ki mit szeretne enni, mert éjfélre már igencsak üres volt a gyomrunk.
Ha engem megkérdeztek, mindig azt mondtam a poén kedvéért, hogy kedvencem a kókuszos-fahéjas sztrapacska pirított szalonnakockával. Gyöngyike, a pultos gyakran mondogatta, hogy majd egyszer csinál nekem olyat. Senki sem gondolta, hogy komolyan vegye a felajánlást, így meglepődtem, amikor a keddi fellépésemen két nóta között megjelent a tálcával. Rajta a tál, benne a sztrapacska kókuszreszelékkel, fahéjjal összekeverve, a tetején meg, ahogy illik, szalonnakockák virítottak. Illatában a fahéj, a kókusz és a füstölt sült szalonna furcsa elegyet alkotott. Nem volt mit tenni, tisztességből nekigyürkőztem. Úgy tettem, mintha igen jó lenne. Számítottam a Tom Sawyer-effektusra. Közismert, ugye: Mark Twain regényében Tom, amikor leplezve kedvetlenségét kerítést festett, olyan lelkesen csinálta, hogy a többiek könyörögtek neki, engedje őket is egy kicsit. No, ez bevált akkor a sztrapacskával, elkezdtek kunyerálni a haverok, adjak egy falatot a finomságból. Adtam, de a biztonság kedvéért nagy sóhajok között, mintha nem szívesen tenném. Szerencsére azon az estén elég sokan voltak és mind elfogyott az egzotikus sztrapacska!

A zeneszámok között igyekeztem szórakoztatni a nagyérdeműt. Ilyen szünetben történt a következő. Előrebocsátom: imádom a nőket, az okosakat főleg, de a szépség, mint tudjuk, nem mindig társul az észbéli képességekkel.
Említett törzshelyünk nagyasztala körül ültünk, amikor Tüncike, valakinek az éppen aktuális barátnője benyúlt a retikülbe és elővett egy szőlőzsírt, azt a rúzs alakút, és elkezdte kenni a száját. Megkérdeztem tőle: Tudod-e, mi ez”. Rávágta rögvest: szőlőzsír. Jó, de miből készül? Háát... valami zsírból, illatanyagból..., nem tudom.

Erre meglódult a fantáziám, így folytattam:
– Na, figyelj, csillagom, tudod, kis hazánk nagy szőlőtermő ország, ahol háromféle szőlőt is termesztenek. Úgy mint borszőlőt, aminek a levét itt most nagyobb mennyiségben fogyasztottuk, csemegeszőlőt, amit eszünk, de Vas megyében vannak területek, ahol jó zsíros a föld, ott zsírszőlőt termesztenek. Sokáig várnak a szürettel, hogy minél zsírosabb legyen. Aztán leszemezgetik és üstbe teszik. Voltál már disznóölésen?
– Igen! – válaszolta bátran.
– Akkor láttad, hogy a zsírt hogyan sütik? No, ezt teszik a szőlővel is, jól kisütik kevergetés közben, hogy oda ne kozmáljon. Amikor kész, leszűrik, ilyen kis fiolákba öntik és hidegre teszik, amikor pedig megdermed, ráírják, hogy Camea és kész. S mi marad a zsírsütés után?
– Hát tepertő?  – kerekedett ki erre a műszempillás szempár.
– Látod, milyen okos vagy! A szőlősütés után is tepertő marad. A szőlőtepertőt bezacskózzák és a boltban mazsolaként árusítják.
– Nahát! Én ezt nem tudtam!
Azt hittem, ezt már nem lehet tovább fokozni, hiszen többen már csuklottak a visszatartott nevetéstől. Akkor viszont a barátnője elővett a saját kis táskájából egy másik fiola szőlőzsírt és megkérdezte:
– Sityu, az enyém epres... Ezek szerint azt eperből sütik?

Személyi és rántott hús

Esküvőre voltunk hivatalosak, egyik zenész cimboránk nősült. Erre a jeles napra jól kellett kinézni. Elővettük az érettségi öltönyünket, már akire jó volt, aki kinőtte, vett újat. Az esküvői tanú is vásárolt egy szép acélszürke öltönyt, a Vörös Október Ruhagyár termékét.
Kálmán a lagzi végeztével felszállt az első hajnali villamosra, és elindult Diósgyőr felé, hiszen a Kiliánban lakott. A villamoson elnyomta az álom, végül a város túlsó végén, a Tiszai pályaudvaron ébresztgette a villamosvezető, akinek feltűnt a bóbiskoló fiú. A diósgyőri végállomás és a Tiszai között villamosozott vagy két órát, mert mindig a Tiszainál költötte fel a vezető. (A két végállomás között 12 kilométer van...)
Amikor hazaért és az új zakót levette, meglepetten tapasztalta, hogy a zakó mindkét zsebében egy-egy töltés káposzta lapult megszórva némi aprósüteménnyel, a belső zsebében pedig egy szelet rántott hús, közvetlenül a személyi igazolvány mellé becsúsztatva. Ez a szép acélszürke öltönynek nem tett jót.


Kutyák, Egér, meg a kínaiak

Zenélni mindig biciklivel mentem, és azzal is tértem haza. Nyolcvan literes hátizsák, benne a gitár, fel a csőszamárra, irány az éjszaka. Több-kevesebb sikerrel haza is értem a Bartók Béla utcára, ez nem csak az elfogyasztott alkohol mennyiségtől, de attól is függött, hány vérszomjas ebbel találkoztam. Hála istennek, sok kutyatartó atyafi lakott az utcában, akik éjszakára elengedték a vadállatokat. Egyik alkalommal hajnali 5-ig köröztem a kertek alatt, amire végre be tudtam osonni a házunk kapuján.

A Kazinczy klub afféle értelmiségi klubként működött a kilencvenes években. Egér volt a főnök, heti egy alkalommal ott zenéltem. Az egyik este, úgy éjfél felé lehetett, valamelyik vendég megkérdezte:
– Meddig lesztek ma nyitva?
– Ha megjön a száz fős kínai tranzitcsoport, akkor reggelig, mert soká fő meg a rizs – válaszolta Egér, csak úgy poénból. Megszólalt a csengő. Egér ajtót nyitott, de a szája tátva maradt, mert a lépcsőházban kedvesem, Bubu szőkén, szelíden, mint a szél, mögötte pedig vagy negyven mandulaszemű, alacsony, fekete öltönyös, fényképezőgépes alak sorakozott a vörös márvány lépcsőn.
Nem kínaiakat, egy japán oktatási delegációt hozott. A látvány, persze, alig különbözött Egér percekkel korábbi jóslatától.
Senki nem hitte el, hogy ez csak véletlen volt!

A kötet hátsó borítója:

És most szombaton, október 1-én délután 5 órától immár 11 kötetesre bővül a PFM sorozat: