'50-60-70-80-as évek a borsodi megyeszékhelyen - az Avastól a Győri kapuig, Ómassától és Lillafüredtől a MÁV-telepig és Hejőcsabáig

2016. május 18. 14:22 - wmitty

Végül is egy este kétszer nem bukhattunk le – PFM IX/1

Felrúgjuk egy percre jelen webnapló eddig kikristályosodott szabályait. Olyan kötetet (annak részleteit) mutatunk be, amely még meg sem jelent! Ez így egyfajta beharangozóként szolgál tehát, azaz meghívásul a napokon belül esedékes ünnepélyes kötetbemutatóra. Pénteken, május 20-án jelenik meg hivatalosan a Privát félmúlt Miskolcon IX-es számú folytatása, amely Petruskó Norbert alkotása, és jelentős részben a kilencvenes évek eleji underground könnyűzenei életről, az ahhoz kapcsolódó városi kultúráról szól. És, persze, a színtér a borsodi megyeszékhely.

"... A lakótelep nem változott. Csak kevesebb lett a játszótér, meg a pad, meg a libikóka, és a Forward helyett most Converse a tornacipő, a kevert és a háromcsillagos brandy helyett most vodka megy energiaitallal a tömbházak előtt, a Durbincs sógor helyét pedig végérvényesen átvette a Koccintós, a Jóbarát, és a többi másfél-két literes vegyész-rettenet. Otthon, édes otthon. Vagy inkább félédes."

Ebben tallózunk most, megelőzve a tényleges és teljes olvashatóságot, kedvcsinálóként.

Rozsda, zóna – Tizenegy – Viszonylag száguldunk... – Csók, anyu! – Mínusz tizenegy – Ide most egy sikoly kéne...

A sorozat kiadója az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. A korábbi kötetek teljes egészében online elolvashatók az alábbi linken. Nyomtatott formában pedig megrendelhető a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon – miskolci – a rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez.

24-9-webv2-901.jpg

 

Rozsda, zóna

Egyik percről a másikra lettem kamasz. Legalábbis úgy tűnt, hogy napokba sem telt. Egyszer csak nem érdekelt már se „dzsiájdzsó”, se meseország, se varázshegy a Bükk Áruház mögött. A lakótelep lett az új hazám, a tízemeletes, szürke, avasi  kockaházak. A pubertás minden dühét és frusztrációját a szüleimre zúdítottam, éppúgy, mint minden átlagos kölyök. A játszótéren lógtunk négyen-öten fiúk, teleköpködtük makukahéjjal a pingpongasztal környékét. A homokozó faléc-ülőkéi alá dugtuk a cigarettát, Kossuthot, Daciát, Munkást, vagy Helikont – mikor mi került. Egyenmászókákon üldögéltünk, egyenlibikókák vascsövein, egyenkötöttpulóverben és Forward-tornacipőben. Másolt kazettán hallgattuk a Prosecturát, a Bizottságot meg a Sziámit. Kontroll Csoport-idézeteket fröcsköltünk egymásra, Pál Utcai Fiúkra búsongtunk, és rejtett jelentést kerestünk minden Kispál-sorban. Minden olyan volt, mint egy rossz kelet-közép-európai film noirban: szurokfekete és égőfehér. Pedig korábban a Hajós 4. szám alatt ott volt a klub, felnőttek és gyermekeik találkahelye a paneltömb alagsorában, csocsóval, óriás jégkorongasztallal, amin a figurákat szinte minden irányba lehetett mozgatni. Oda jártunk még tényleg kölyökként, amíg be nem zárták és ki nem adták a helyiséget fodrászatnak. Mint minden másik paneltömbben. A tiniknek pedig maradt a játszótér, a rozsdálló, lassan, de visszavonhatatlanul szétmálló szocializmus mementója. (...)

img_8009_cutout.jpg

És hová tűnt a gitár? Eleknél végezte, a Csabai kapu 28. alatt, a világ legszomorúbb hangszerboltjában. Kiszuperált gitárok jártak ide csendben kimúlni, farostlemezből és öntapadós tapétából fércelt dobok, meg rozsdaette, szétszakadt állványok közé. Ha vevő jött és vett is valamit, ajándékot kapott a ravasz szemű öregtől, vagy a mindig túl szélesen mosolygó feleségtől: kertben szedett savanyú almát, vagy kopott, picit repedt pengetőt. Hogy mennyit adott a gitárért? – már nem emlékszem, de tudtam, hogy lehúz. Csak azért nem zavart, mert akkor én már dobolni akartam. Onnan lett az első dobfelszerelésem, darabonként összeszedve, a rozsdás, hőálló ezüsttel lefújt állványokból és agyontapétázott ócska tamokból. Csoda, hogy nem törtek darabokra a dobverők első ütéseitől.

 

Tizenegy

Kint ültünk az erkély tetején, a mélybe lógattuk a lábunkat a Hajós-kettő tetejéről. Részegek voltunk a flakonos bortól, amit a szemközti „csirkés” boltban vettünk. Ez volt az első garázsbolt a III-as ütemben, ahol bontott csirkét meg húst árultak. És másfél literes flakonban Durbincs sógort, az alján kosszal, morzsával, úszó szalámidarabokkal. Azt hiszem, egy dobozgitár volt nálunk és egy körülbelül 30 centis Casio szintetizátor. Az első szöveget Furmann Dávid írta.

„Ellopták a pénztárcámat fényes nappal az utcán. Amíg semmim sincsen, enyém lehet minden. De amint megvan mindenem, nem lehet enyém semmi sem”

– így szólt az első dal. Szűcs Peti kísérte monoton, három vagy négyakkordos gitár-aláfestéssel. A szintetizátor pedig kitartóan adta a géphangú kettőnégyet; hogy miért pont Kovács Máté dobolt a Casión, már nem emlékszem. Valahogy így született meg az első zenekarunk, fent a tizenegyediken. Aztán próbáltunk panelszobában, műanyag tetejű kartonpapír Minna mosóporos dobozon ütve a ritmust, bolgár dobozgitáron, aztán Jolanán, orosz hifi-erősítőre kötve, néha olyan hangerővel, hogy a házsor végén lévő buszmegállóban is hallani lehetett az első pár CPG-, Joy Division- meg Talking Heads-kísérletet. A névtelen bandából SPM Fokozat, meg Frötsi, a Zsizsik lett, jött az első klubdélutános koncert különleges körtétől és fekete-piros kommersz brandytől fűtve a 33-as számú Általános Iskolában, aztán a 42-es aulájában, aztán Dávid kitalálta az új nevet... Így lettünk Müttö.

24-9-webv2-909.jpg

Miért pont az? A fene tudja. Mindenkinek tetszett, pedig szinte senki sem ismerte a finn mesehőst, aki után Dávid elkeresztelt minket. Ő énekelt, Szűcs Peti és Kovács Máté gitározott, Göndör Zsanci, utána Gável Adi nyomta a basszust, aztán Titi, a mi Orehovszky Tibink,  Boros Dalma pedig fújta a fuvolát. Utoljára talán Varga Zsófi szállt be énekelni. Én doboltam, végül lett egy normális dobfelszerelésem is, gyönyörű, lakkozott Dubán. Míg tele nem ragasztgattam újságkivágásokkal, meg pókemberes hologrammal a nagy punkos lendületben.
És megírtuk az első számokat, miközben Burle Büble-koncertre jártunk, meg a Buga Jakabba, és reméltük, hogy egyszer talán majd mi is felléphetünk ott, velük, a saját dalainkkal.

Imádtuk a Bugát, mint mindenki, aki akkoriban ebben a fura, miskolci underground közösségben létezett. Ott a Tetemvár tövében, a vasajtó mögött, ahová csöngetés után engedett be Hopi, a dohos pincejáratokban, a lepusztult vécében, a magas támlás padok között, valahogy ösztönösen otthon éreztük magunkat. Annak a helynek atmoszférája volt, saját levegője, zamata, szaga. Egyszerre fullasztó, keserű és valahogy mégis édes, mint az Éva vermutos szájíz, egy kiadós hányás után. És megvolt a saját mitológiája is, a saját legendáriuma, sztorikkal, anekdotákkal és állandó szereplőkkel. Például Csányi Lajos, az örök punk, aki állítólag sírásó volt egy ideig, és egyszer kiborotválta a haját, végig a feje közepén, hogy így csináljon magának negatív tarajt. Fiatalon halt meg, ahogyan sokan ebből a társaságból. Mint Hanák Miklós, Zambó Gergő, és a mi Furmann Dávidunk.

 

Viszonylag száguldunk...

... mondta Ákos, miközben kábé hetvennel repesztettünk a Skoda 100-asával. Aztán majdnem nekikanyarodott egy járdaszigetnek. Szerinte nem így volt, de én esküdni mernék rá, hogy igen. Akkor ismertük meg, mikor középiskolások lettünk. Herman, Földes, Bláthy – ki hova ment tovább a közös általános után. Hogy hol volt az első igazi koncertünk? Vagy egy Herman Klubon, vagy a Zónában. Tényleg nem emlékszem. De az első számainkra igen. A Nyomtalanul és a Kőből faragott isten. A másodikra mindenki azt hitte, hogy a Zombie-t játsszuk a Cranberriestől. A Zóna már rég nincs meg. Pinceklub volt az is, nem messze a Halásztanyától. Mellette az Avasi koccintó, ahol az első igazi underground koncerten jártunk 12-13 évesen. Akkoriban a Kisavas volt az alternatív közösség találkahelye, Mekkája és Elíziuma. Bulinegyed a mindszenti templom felett, Hetedik Mennyország, Dukát, Fáraó, és amire talán a legtöbben emlékeznek: a Nightmare, vagy Anonymous – ki hogyan szeretné.

skoda-d2.jpg

Olyan bandák koncerteztek itt akkoriban, mint a U.Air, a Dusk, az Adaptációs Szindróma, vagy a Burle Büble. Katona Zoli, Fecsi, Krisz, Döme, Ricsi, Szepi, Macska, Titi, Makár Ricsi, Rácsok Viktor – zenészek egy olyan Miskolcról, ahol mindig volt legalább egy pinceklubos koncert, amin vétek lett volna nem ott lenni. Ezekre a helyekre járt minden bőrkabátos, kötöttpulcsis, „alteros” kölyök. Akadt, aki verseskötetet hordott magával, volt, aki füves cigit, aztán persze mindenki feloldódott a közös világfájdalomban, vagy néhány korsó olcsó világos sörben, savanyú borban vagy rettentő házi pálinkában. Szerelmek szövődtek a kocsma előtti lépcsőkön és szökkentek szárba a közeli bokrokban. Ilyen helyeken játszottunk mi is. Meg a Vianban, az Ifiházban és az Adyban is. Farkas Bálint a színpadon. A szpíker, piros farmerban, elnyúlt pólóban, ahogy konferálja a zenekarok kifogyhatatlan egymásutánját, türelmesen, fáradhatatlanul. Tehetségkutató középiskolás fiataloknak, diák pop-rock gála, metál, alter, remények, vágyak és közönségszavazás.

„Győztünk, gecik!” – így vezette fel Dávid a ráadást, mikor kiderült, mi kaptuk a legtöbb szavazatot. Nevetett, aztán eljátszottunk még két számot. Pedig addigra azért berúgtunk rendesen, nem gondoltuk, hogy van esélyünk nyerni. Akkor még lehetett odabent cigizni. Elfeküdtünk az előtérben a márványpadlón, egymás után ittuk a sört meg a féldecit, és persze csupa fontos dologról beszélgettünk. Kultúra, művészet, filozófia – a tizenévesek romlatlan, együgyű lelkesedésével.

Aztán jöttek a koncertek az Ifiházban. Szinte minden hónapban, legalább egy. Sokszor teljesen tele volt a terem. A közös bulik a Duskkal, Burle Büblével, a mini fesztiválok, Keleti Fény, Persona Non Grata, Fresh Fabrik... és az elmaradhatatlan sörök meg féldecik a szemközti kocsmából. Most, azt hiszem, Szuperett, élelmiszerboltot csinált belőle egy kereskedelmi lánc. Szálra vett cigi, a nevünk egyre nagyobb betűkkel a plakáton, cikk, rólunk, az Észak-Magyarországban. Száguldottunk. Viszonylag.

s6c.jpg

 

Csók, anyu!

(...)

Meséltem már, hogy majdnem meghaltam? Nem, nem akkor. Itthon, tizenévesen. A Müttö búcsúkoncertjén, a Kilátó tövében, kilencvenvalahányban. Akkoriban ott rendezték meg a Föld napját. A színpad a torony előtt állt, ott, ahol most a parkoló van. Régen egy presszó is volt az út mellett, néha beültünk oda kólázni apámmal, mikor még jártunk focizni a sportpályára. Lapos épület volt, jó nagy, hosszúkás terasszal. Kamaszkoromra elbontották, a helyén csak néhány vasdarab állt ki a földből. Nem nagyon, csak néhány centi magasan. Egy ilyen mellé vertem be a fejem, mikor leestem a színpadról. Hátrafelé borultam le, a székkel együtt, dobolás közben. Részeg voltam, észre sem vettem, mi történt. Egyszer csak az eget láttam, aztán meg bámultam át bambán a színpad alatt, egyenesen a megdöbbent közönségre. Értetlenség ült ki az arcukra, aztán hatalmas vigyor... és tapsolni kezdtek. A többiek a színpadon csak akkor vették észre mi történt. Ők is részegek voltak. „Csókoltat anyád”– mintha valami ilyesmit morgott volna az orvos, aki megnézett. Szóval majdnem meghaltam. Na jó, talán nem, de komolyan megsérülhettem volna. Aztán visszamásztam a színpadra és doboltam tovább.

 

Mínusz tizenegy

Azt hiszem, ez volt az utolsó koncertünk. Utána már nem léptünk fel együtt, ezen a néven. A zenekar az avasi tizenegyedikről az Ifjúsági ház második emeletén oszlott fel a kilencvenes évek közepén. Még írtunk egy utolsó számot, abban még én doboltam, a szöveg is az enyém volt, de a zenekart már Hadesz Nüxnek nevezték. Ma Ritmikliftnek. Peti, Máté, meg néhányan a többiek közül tovább folytatták. Jól tették. Én is vettem nemrég egy elektromos dobot, és már majdnem az összes régi számot tudom. Megint, 20 év után. (...)

Mi meg álltunk a buszmegállóban, kint a végállomáson, ott ahol most már csak üszkös deszkák, betört ablakok és félig leszakadt tetők meredeznek a régi, gyönyörű, kőből rakott és fából ácsolt Herman Ottó emlékpark helyén. Ott várakoztunk, és amikor beállt a rozsdás, ráncajtós Ikarus, szépen lassan elkezdtük felpakolni rá a komplett zenekart. Erősítőt, gitárokat és a teljes dobfelszerelést. Lábdob, állótam, függők, cinek, pergők, állványok sorjáztak fel a szürkére mázolt buszlépcsőkön, fel a koromszürke-hangulatú utastérbe, a koszlott, plüss üléshuzatok közé. Így cipeltük a hangszereket, végig a városon, buszról-buszra, aztán be a bükkszentlászlói kultúr nagytermébe, ahol Peti annyira boldogan szaladt fel a színpadra, hogy közben beleakadt a lába egy kábelbe, az ősöreg Vermona pedig lomha, már-már lassított zuhanás után bömbölő robajjal borult le a padlóra. Naná, hogy megittunk rá egy matróz-slukkot. Szemben, a kijárattal éppen átellenben lévő kocsmában. Egy féldeci rum, poharastul leengedve a söröskorsó aljára. Szerettük, na.

s8-d_dupla.jpg

És volt olyan is, hogy Ákos kocsijába pakoltunk mindent, vagy Adiék Zastavájába. Mikor hogy. Próbáltunk panellakásban, garázsban, pincekocsma helyén, ifjúsági házban. Írtunk dalt az utolsó nyárról, arról, hogy mindennek vége, álmokról, még a hejőcsabai cementgyárról is. Igaz, annak csak a címe volt HCM. Közben meg teltek a hetek, hónapok, néhányan ki is cserélődtek a zenekarban, de a mag, az nagyjából megmaradt. Maradtunk együtt, egykori osztálytársak a 33-as meg a 42-es számú általános iskolából, haverok az Avasról, a Hajós, a Mednyánszky, meg a Klapka utcáról... zenésztársak, ivócimborák, olykor „sógorok” is, ha egy lány a bandából többünknél is szerelmet próbált. Valahogy így voltunk mi, a zenekar és a barátok, akikkel még előtte vagy már zenélés közben hozott össze a jószerencse. Mint a borsó, meg a héja.

Nem is tudom, hány évig voltunk együtt. A plakátok már nincsenek meg, édesapám elosztogatta őket, meg elküldte a rokonoknak. Büszke volt a fiára. De biztos, hogy nem volt több mint három év. Három. Pont, pont, pont. Aposztróf, ékezet. Egy perccel se több. Teccikérteni? Három év maximum, amíg a szurkospapíros paneltetőről az ifiházi Müttö-klub ötletéig eljutottunk. És ott is lett vége, mert azt már nem tudtuk hova tenni. Szerintem sosem hittük volna, hogy egyszer majd a mi apró és súlytalan bandánknak akar rajongói klubot létrehozni egy lelkes művelődésszervező. Még úgy sem, hogy cserébe ingyen próbálhattunk volna. Havi egy koncert, meg egy Müttö-klub, ez lett volna az ára. Na, ezt mi nem akartuk. Hogy mit akartunk valójában? A fene se tudja. Pedig azt hittük, elválaszthatatlanok vagyunk. Hogy voltunk, vagyunk, meg leszünk, együtt örökre, talán egész az idők végeztéig, és egy nappal még tovább. Naná, hogy tévedtünk.

Ide most egy sikoly kéne...

... de nem jön ki a torkomon hang. Részlet. Furmann Dávid egyik utolsó verse. És én csak arra emlékszem, hogy fázom, és ott állok a sírja mellett. Meg Peti, Máté, Adorján, Dalma és mindenki a zenekarból, és a barátok is, meg sokan, akiket nem is ismertünk. Imre bácsi, az édesapja annyira lefogyott, hogy szinte nem is volt jelen. Árnyék lett, épp csak egyszeregynyi. Saját maga mínuszos matematika-képlete. Nem sokára őt is temettük. Álltunk, döbbenten, azt hiszem, nem is értettük, mi történt. Aztán a Tháliába mentünk. Oda, ahol a kilencvenes években oly sokszor üldögéltünk a sörünk és féldecink mellett. Ahol Bandi sokszor már azelőtt kihozta a szokásost, hogy megkérdezte volna, mit kérünk. Sose tévedett. De hát ilyen egy igazi főúr!
És ide most egy szmájli kéne. Mondjuk, egy sikoltó.

Aznap volt utoljára együtt a zenekar a tizenegyedikről. Sok év kihagyás után. Ittuk a söröket, talán a féldeciket is, és beszélgettünk azokról az évekről a háztetőn, az avasi padokon, egyenpulcsiban, egyencipőben, egyenreménytelenségben... És arról a csodáról, amit észre sem vettünk, hogy történt velünk. Ahogy most visszaemlékszem, egy csomó pofátlanul fiatal kölyköt látok. Rettenetesen szépeket. És rettenetesen naivakat. Ültünk bent a kocsmában és őszintén nevettünk... Nem tehettünk mást. Talán végre felfogtuk, hogy mi is volt ez az egész... ez az egész zenekar... a tizenegyedik... a Buga... Ákosék pincéje... a színpad... és az a rengeteg szeretet, amit egymástól kaptunk.

s2-d_masolata.jpgA barátság...

Dávidból díj lett. Ha jól tudom, fiatal újságírók kapják. Belőlem meg médiamunkás. Újságírónak sosem nevezném magam. Petiből mérnök, Mátéból jogász, Zsanciból anyuka, meg Zsófiból is, a szakmájuk nem is érdekel – és mindannyiunkból felnőtt. Túlságosan is. Én meg keresgetem itt a fényképeket ehhez a kis mélabús szellemidézéshez, válogatok az egymásnak írt levelek között és mosolyogva próbálok visszaemlékezni minden kopott kép háttértörténetére. A memóriám már nem a régi.

Hallgatom közben a Youtube-on az egyetlen fennmaradt Müttö-koncertet, és megfagy mindenem, mikor a video egyszer csak átvált arra, ahogyan Furmann Imre haláláról beszélnek a parlamentben. És eszembe jut a kettes ütemben lévő kis lakás, ahol Dávid egy rakás Magyar Narancs között fogadott minket, Imre bácsi pedig láthatóan örült annak, hogy zenélünk, talán annak is, hogy az egyik dalunk épp az 1984-ből építkezett. Na jó, ez csak spekuláció. Én spekulálok, a haszon legkisebb reménye nélkül. Csak az emlékek, talán csak azok kavarják meg a fejem. Közben Dávid énekel a Youtube-on, azon a régi rettenetes minőségű koncerten. „Nem marad, ki emlékezzen, hogy valaha éltél...” És megint az édesapját, Imre bácsit látom magam előtt. Csontsoványan, azzal a mélyvilági kínnal a szemében, ott, Dávid temetésén, ahol utoljára volt együtt az a fura kis zenekar, fentről, az avasi tizenegyedikről. És szinte hallom azt, amit ott a gödör szélén állva mondott nekünk elcsukló, könnyektől reszelős hangon: „Fiúk, vigyázzatok nagyon egymásra...” És én megtörlöm a szemem, és ma már nem ütöm le többször a számítógép billentyűit... A többi?
Néma csend.

 

varga_zsofia_es_en_a_hadesz_nux_elso_fomaciojaban_valamikor_95-96_tajan_a_regi_vianban.jpg(A képen Varga Zsófia és Petruskó Norbert a Hadesz Nüx első fomációjában, '95-96 táján a régi Vian Klubban)

A kötet hátsó borítója, és a középső "kivehető poszter":

24-9-webv2-924.jpg

kozepsooldal.JPG

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://privatfelmultmiskolcon.blog.hu/api/trackback/id/tr178727902

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tökönrúgott Feleségek 2016.05.19. 15:01:50

Jó volt az akkori hangulatot újra átérezni, olvasva a posztot. A Buga Jakabban azért a fő "biztonsági őr" és "beengedő ember" Sajt volt. Hopi meg pult alatt árulta egy marmonkannából a "meggyzseléjét" :)

wmitty · http://utanamsracok.blogspot.com 2016.05.19. 15:18:20

@Tökönrúgott Feleségek: és akkor hadd ajánljam magát a kötetet, ami mindezt bővebben, továbbá kézbefoghatóan tartalmazza, és ugye, holnap jelenik meg (épp most jön a nyomdából :)

Tökönrúgott Feleségek 2016.05.19. 15:41:59

@wmitty: OK, köszi. Hol tudom majd megvenni?

Tökönrúgott Feleségek 2016.05.19. 15:45:42

Ja, majd elfelejtettem, hogy ott volt még a Furé is a Fáraó mellett!! Hogy az I. vagy a II. azt már meg nem mondom. És az Eleknél anno én is nagyon bevásároltam. Vettem egy pengetőt :)

wmitty · http://utanamsracok.blogspot.com 2016.05.19. 19:52:27

@Tökönrúgott Feleségek: beszerezni

a holnapi bemutatón
atjarokhe.hu/2016/05/privat-felmult-miskolcon-ix-bemutato-a-tintaban/

"Megrendelhető a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon – miskolci – a rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez."

A_G_A 2017.01.07. 22:11:57

Ez igen! Sosem gondoltam volna, hogy kimaradok egy ilyen írásból, bár nem kedveltük egymást annyira. :)

wmitty · http://utanamsracok.blogspot.com 2017.01.09. 10:38:08

@A_G_A: ha van mesélnivaló, szívesen hallgatjuk

Lycra Vonzalom 2021.03.01. 02:59:52

Mindig a Pattantyúsról indult a csapat. Bevásárolva a kisboltban a 2 liter bort a hozott pet palackba, irány a kilátó mögötti elfeledett lelátós focipálya. Világmegváltó beszélgetések, majd további világmegváltás az " Anó" -ban, majd az üvegvkiskancsó bor szürcsölése közben a pince részben fellépő rock és blues koncertek. Éjfélkor irány a VIAN, amit persze már a plakátokon hirdetett:a klub ZTE / zenés táncos eszméletvesztés/ néven.
Hajnalban gyalog vissza az Avasra.
Ennek 25 éve...
'50-60-70-80-as évek a borsodi megyeszékhelyen - az Avastól a Győri kapuig, Ómassától és Lillafüredtől a MÁV-telepig és Hejőcsabáig
süti beállítások módosítása