'50-60-70-80-as évek a borsodi megyeszékhelyen - az Avastól a Győri kapuig, Ómassától és Lillafüredtől a MÁV-telepig és Hejőcsabáig

2016. május 18. 14:22 - wmitty

Végül is egy este kétszer nem bukhattunk le – PFM IX/1

Felrúgjuk egy percre jelen webnapló eddig kikristályosodott szabályait. Olyan kötetet (annak részleteit) mutatunk be, amely még meg sem jelent! Ez így egyfajta beharangozóként szolgál tehát, azaz meghívásul a napokon belül esedékes ünnepélyes kötetbemutatóra. Pénteken, május 20-án jelenik meg hivatalosan a Privát félmúlt Miskolcon IX-es számú folytatása, amely Petruskó Norbert alkotása, és jelentős részben a kilencvenes évek eleji underground könnyűzenei életről, az ahhoz kapcsolódó városi kultúráról szól. És, persze, a színtér a borsodi megyeszékhely.

"... A lakótelep nem változott. Csak kevesebb lett a játszótér, meg a pad, meg a libikóka, és a Forward helyett most Converse a tornacipő, a kevert és a háromcsillagos brandy helyett most vodka megy energiaitallal a tömbházak előtt, a Durbincs sógor helyét pedig végérvényesen átvette a Koccintós, a Jóbarát, és a többi másfél-két literes vegyész-rettenet. Otthon, édes otthon. Vagy inkább félédes."

Ebben tallózunk most, megelőzve a tényleges és teljes olvashatóságot, kedvcsinálóként.

Rozsda, zóna – Tizenegy – Viszonylag száguldunk... – Csók, anyu! – Mínusz tizenegy – Ide most egy sikoly kéne...

A sorozat kiadója az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. A korábbi kötetek teljes egészében online elolvashatók az alábbi linken. Nyomtatott formában pedig megrendelhető a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon – miskolci – a rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez.

24-9-webv2-901.jpg

 

Rozsda, zóna

Egyik percről a másikra lettem kamasz. Legalábbis úgy tűnt, hogy napokba sem telt. Egyszer csak nem érdekelt már se „dzsiájdzsó”, se meseország, se varázshegy a Bükk Áruház mögött. A lakótelep lett az új hazám, a tízemeletes, szürke, avasi  kockaházak. A pubertás minden dühét és frusztrációját a szüleimre zúdítottam, éppúgy, mint minden átlagos kölyök. A játszótéren lógtunk négyen-öten fiúk, teleköpködtük makukahéjjal a pingpongasztal környékét. A homokozó faléc-ülőkéi alá dugtuk a cigarettát, Kossuthot, Daciát, Munkást, vagy Helikont – mikor mi került. Egyenmászókákon üldögéltünk, egyenlibikókák vascsövein, egyenkötöttpulóverben és Forward-tornacipőben. Másolt kazettán hallgattuk a Prosecturát, a Bizottságot meg a Sziámit. Kontroll Csoport-idézeteket fröcsköltünk egymásra, Pál Utcai Fiúkra búsongtunk, és rejtett jelentést kerestünk minden Kispál-sorban. Minden olyan volt, mint egy rossz kelet-közép-európai film noirban: szurokfekete és égőfehér. Pedig korábban a Hajós 4. szám alatt ott volt a klub, felnőttek és gyermekeik találkahelye a paneltömb alagsorában, csocsóval, óriás jégkorongasztallal, amin a figurákat szinte minden irányba lehetett mozgatni. Oda jártunk még tényleg kölyökként, amíg be nem zárták és ki nem adták a helyiséget fodrászatnak. Mint minden másik paneltömbben. A tiniknek pedig maradt a játszótér, a rozsdálló, lassan, de visszavonhatatlanul szétmálló szocializmus mementója. (...)

img_8009_cutout.jpg

És hová tűnt a gitár? Eleknél végezte, a Csabai kapu 28. alatt, a világ legszomorúbb hangszerboltjában. Kiszuperált gitárok jártak ide csendben kimúlni, farostlemezből és öntapadós tapétából fércelt dobok, meg rozsdaette, szétszakadt állványok közé. Ha vevő jött és vett is valamit, ajándékot kapott a ravasz szemű öregtől, vagy a mindig túl szélesen mosolygó feleségtől: kertben szedett savanyú almát, vagy kopott, picit repedt pengetőt. Hogy mennyit adott a gitárért? – már nem emlékszem, de tudtam, hogy lehúz. Csak azért nem zavart, mert akkor én már dobolni akartam. Onnan lett az első dobfelszerelésem, darabonként összeszedve, a rozsdás, hőálló ezüsttel lefújt állványokból és agyontapétázott ócska tamokból. Csoda, hogy nem törtek darabokra a dobverők első ütéseitől.

 

Tizenegy

Kint ültünk az erkély tetején, a mélybe lógattuk a lábunkat a Hajós-kettő tetejéről. Részegek voltunk a flakonos bortól, amit a szemközti „csirkés” boltban vettünk. Ez volt az első garázsbolt a III-as ütemben, ahol bontott csirkét meg húst árultak. És másfél literes flakonban Durbincs sógort, az alján kosszal, morzsával, úszó szalámidarabokkal. Azt hiszem, egy dobozgitár volt nálunk és egy körülbelül 30 centis Casio szintetizátor. Az első szöveget Furmann Dávid írta.

„Ellopták a pénztárcámat fényes nappal az utcán. Amíg semmim sincsen, enyém lehet minden. De amint megvan mindenem, nem lehet enyém semmi sem”

– így szólt az első dal. Szűcs Peti kísérte monoton, három vagy négyakkordos gitár-aláfestéssel. A szintetizátor pedig kitartóan adta a géphangú kettőnégyet; hogy miért pont Kovács Máté dobolt a Casión, már nem emlékszem. Valahogy így született meg az első zenekarunk, fent a tizenegyediken. Aztán próbáltunk panelszobában, műanyag tetejű kartonpapír Minna mosóporos dobozon ütve a ritmust, bolgár dobozgitáron, aztán Jolanán, orosz hifi-erősítőre kötve, néha olyan hangerővel, hogy a házsor végén lévő buszmegállóban is hallani lehetett az első pár CPG-, Joy Division- meg Talking Heads-kísérletet. A névtelen bandából SPM Fokozat, meg Frötsi, a Zsizsik lett, jött az első klubdélutános koncert különleges körtétől és fekete-piros kommersz brandytől fűtve a 33-as számú Általános Iskolában, aztán a 42-es aulájában, aztán Dávid kitalálta az új nevet... Így lettünk Müttö.

24-9-webv2-909.jpg

Miért pont az? A fene tudja. Mindenkinek tetszett, pedig szinte senki sem ismerte a finn mesehőst, aki után Dávid elkeresztelt minket. Ő énekelt, Szűcs Peti és Kovács Máté gitározott, Göndör Zsanci, utána Gável Adi nyomta a basszust, aztán Titi, a mi Orehovszky Tibink,  Boros Dalma pedig fújta a fuvolát. Utoljára talán Varga Zsófi szállt be énekelni. Én doboltam, végül lett egy normális dobfelszerelésem is, gyönyörű, lakkozott Dubán. Míg tele nem ragasztgattam újságkivágásokkal, meg pókemberes hologrammal a nagy punkos lendületben.
És megírtuk az első számokat, miközben Burle Büble-koncertre jártunk, meg a Buga Jakabba, és reméltük, hogy egyszer talán majd mi is felléphetünk ott, velük, a saját dalainkkal.

Imádtuk a Bugát, mint mindenki, aki akkoriban ebben a fura, miskolci underground közösségben létezett. Ott a Tetemvár tövében, a vasajtó mögött, ahová csöngetés után engedett be Hopi, a dohos pincejáratokban, a lepusztult vécében, a magas támlás padok között, valahogy ösztönösen otthon éreztük magunkat. Annak a helynek atmoszférája volt, saját levegője, zamata, szaga. Egyszerre fullasztó, keserű és valahogy mégis édes, mint az Éva vermutos szájíz, egy kiadós hányás után. És megvolt a saját mitológiája is, a saját legendáriuma, sztorikkal, anekdotákkal és állandó szereplőkkel. Például Csányi Lajos, az örök punk, aki állítólag sírásó volt egy ideig, és egyszer kiborotválta a haját, végig a feje közepén, hogy így csináljon magának negatív tarajt. Fiatalon halt meg, ahogyan sokan ebből a társaságból. Mint Hanák Miklós, Zambó Gergő, és a mi Furmann Dávidunk.

 

Viszonylag száguldunk...

... mondta Ákos, miközben kábé hetvennel repesztettünk a Skoda 100-asával. Aztán majdnem nekikanyarodott egy járdaszigetnek. Szerinte nem így volt, de én esküdni mernék rá, hogy igen. Akkor ismertük meg, mikor középiskolások lettünk. Herman, Földes, Bláthy – ki hova ment tovább a közös általános után. Hogy hol volt az első igazi koncertünk? Vagy egy Herman Klubon, vagy a Zónában. Tényleg nem emlékszem. De az első számainkra igen. A Nyomtalanul és a Kőből faragott isten. A másodikra mindenki azt hitte, hogy a Zombie-t játsszuk a Cranberriestől. A Zóna már rég nincs meg. Pinceklub volt az is, nem messze a Halásztanyától. Mellette az Avasi koccintó, ahol az első igazi underground koncerten jártunk 12-13 évesen. Akkoriban a Kisavas volt az alternatív közösség találkahelye, Mekkája és Elíziuma. Bulinegyed a mindszenti templom felett, Hetedik Mennyország, Dukát, Fáraó, és amire talán a legtöbben emlékeznek: a Nightmare, vagy Anonymous – ki hogyan szeretné.

skoda-d2.jpg

Olyan bandák koncerteztek itt akkoriban, mint a U.Air, a Dusk, az Adaptációs Szindróma, vagy a Burle Büble. Katona Zoli, Fecsi, Krisz, Döme, Ricsi, Szepi, Macska, Titi, Makár Ricsi, Rácsok Viktor – zenészek egy olyan Miskolcról, ahol mindig volt legalább egy pinceklubos koncert, amin vétek lett volna nem ott lenni. Ezekre a helyekre járt minden bőrkabátos, kötöttpulcsis, „alteros” kölyök. Akadt, aki verseskötetet hordott magával, volt, aki füves cigit, aztán persze mindenki feloldódott a közös világfájdalomban, vagy néhány korsó olcsó világos sörben, savanyú borban vagy rettentő házi pálinkában. Szerelmek szövődtek a kocsma előtti lépcsőkön és szökkentek szárba a közeli bokrokban. Ilyen helyeken játszottunk mi is. Meg a Vianban, az Ifiházban és az Adyban is. Farkas Bálint a színpadon. A szpíker, piros farmerban, elnyúlt pólóban, ahogy konferálja a zenekarok kifogyhatatlan egymásutánját, türelmesen, fáradhatatlanul. Tehetségkutató középiskolás fiataloknak, diák pop-rock gála, metál, alter, remények, vágyak és közönségszavazás.

„Győztünk, gecik!” – így vezette fel Dávid a ráadást, mikor kiderült, mi kaptuk a legtöbb szavazatot. Nevetett, aztán eljátszottunk még két számot. Pedig addigra azért berúgtunk rendesen, nem gondoltuk, hogy van esélyünk nyerni. Akkor még lehetett odabent cigizni. Elfeküdtünk az előtérben a márványpadlón, egymás után ittuk a sört meg a féldecit, és persze csupa fontos dologról beszélgettünk. Kultúra, művészet, filozófia – a tizenévesek romlatlan, együgyű lelkesedésével.

Aztán jöttek a koncertek az Ifiházban. Szinte minden hónapban, legalább egy. Sokszor teljesen tele volt a terem. A közös bulik a Duskkal, Burle Büblével, a mini fesztiválok, Keleti Fény, Persona Non Grata, Fresh Fabrik... és az elmaradhatatlan sörök meg féldecik a szemközti kocsmából. Most, azt hiszem, Szuperett, élelmiszerboltot csinált belőle egy kereskedelmi lánc. Szálra vett cigi, a nevünk egyre nagyobb betűkkel a plakáton, cikk, rólunk, az Észak-Magyarországban. Száguldottunk. Viszonylag.

s6c.jpg

 

Csók, anyu!

(...)

Meséltem már, hogy majdnem meghaltam? Nem, nem akkor. Itthon, tizenévesen. A Müttö búcsúkoncertjén, a Kilátó tövében, kilencvenvalahányban. Akkoriban ott rendezték meg a Föld napját. A színpad a torony előtt állt, ott, ahol most a parkoló van. Régen egy presszó is volt az út mellett, néha beültünk oda kólázni apámmal, mikor még jártunk focizni a sportpályára. Lapos épület volt, jó nagy, hosszúkás terasszal. Kamaszkoromra elbontották, a helyén csak néhány vasdarab állt ki a földből. Nem nagyon, csak néhány centi magasan. Egy ilyen mellé vertem be a fejem, mikor leestem a színpadról. Hátrafelé borultam le, a székkel együtt, dobolás közben. Részeg voltam, észre sem vettem, mi történt. Egyszer csak az eget láttam, aztán meg bámultam át bambán a színpad alatt, egyenesen a megdöbbent közönségre. Értetlenség ült ki az arcukra, aztán hatalmas vigyor... és tapsolni kezdtek. A többiek a színpadon csak akkor vették észre mi történt. Ők is részegek voltak. „Csókoltat anyád”– mintha valami ilyesmit morgott volna az orvos, aki megnézett. Szóval majdnem meghaltam. Na jó, talán nem, de komolyan megsérülhettem volna. Aztán visszamásztam a színpadra és doboltam tovább.

 

Mínusz tizenegy

Azt hiszem, ez volt az utolsó koncertünk. Utána már nem léptünk fel együtt, ezen a néven. A zenekar az avasi tizenegyedikről az Ifjúsági ház második emeletén oszlott fel a kilencvenes évek közepén. Még írtunk egy utolsó számot, abban még én doboltam, a szöveg is az enyém volt, de a zenekart már Hadesz Nüxnek nevezték. Ma Ritmikliftnek. Peti, Máté, meg néhányan a többiek közül tovább folytatták. Jól tették. Én is vettem nemrég egy elektromos dobot, és már majdnem az összes régi számot tudom. Megint, 20 év után. (...)

Mi meg álltunk a buszmegállóban, kint a végállomáson, ott ahol most már csak üszkös deszkák, betört ablakok és félig leszakadt tetők meredeznek a régi, gyönyörű, kőből rakott és fából ácsolt Herman Ottó emlékpark helyén. Ott várakoztunk, és amikor beállt a rozsdás, ráncajtós Ikarus, szépen lassan elkezdtük felpakolni rá a komplett zenekart. Erősítőt, gitárokat és a teljes dobfelszerelést. Lábdob, állótam, függők, cinek, pergők, állványok sorjáztak fel a szürkére mázolt buszlépcsőkön, fel a koromszürke-hangulatú utastérbe, a koszlott, plüss üléshuzatok közé. Így cipeltük a hangszereket, végig a városon, buszról-buszra, aztán be a bükkszentlászlói kultúr nagytermébe, ahol Peti annyira boldogan szaladt fel a színpadra, hogy közben beleakadt a lába egy kábelbe, az ősöreg Vermona pedig lomha, már-már lassított zuhanás után bömbölő robajjal borult le a padlóra. Naná, hogy megittunk rá egy matróz-slukkot. Szemben, a kijárattal éppen átellenben lévő kocsmában. Egy féldeci rum, poharastul leengedve a söröskorsó aljára. Szerettük, na.

s8-d_dupla.jpg

És volt olyan is, hogy Ákos kocsijába pakoltunk mindent, vagy Adiék Zastavájába. Mikor hogy. Próbáltunk panellakásban, garázsban, pincekocsma helyén, ifjúsági házban. Írtunk dalt az utolsó nyárról, arról, hogy mindennek vége, álmokról, még a hejőcsabai cementgyárról is. Igaz, annak csak a címe volt HCM. Közben meg teltek a hetek, hónapok, néhányan ki is cserélődtek a zenekarban, de a mag, az nagyjából megmaradt. Maradtunk együtt, egykori osztálytársak a 33-as meg a 42-es számú általános iskolából, haverok az Avasról, a Hajós, a Mednyánszky, meg a Klapka utcáról... zenésztársak, ivócimborák, olykor „sógorok” is, ha egy lány a bandából többünknél is szerelmet próbált. Valahogy így voltunk mi, a zenekar és a barátok, akikkel még előtte vagy már zenélés közben hozott össze a jószerencse. Mint a borsó, meg a héja.

Nem is tudom, hány évig voltunk együtt. A plakátok már nincsenek meg, édesapám elosztogatta őket, meg elküldte a rokonoknak. Büszke volt a fiára. De biztos, hogy nem volt több mint három év. Három. Pont, pont, pont. Aposztróf, ékezet. Egy perccel se több. Teccikérteni? Három év maximum, amíg a szurkospapíros paneltetőről az ifiházi Müttö-klub ötletéig eljutottunk. És ott is lett vége, mert azt már nem tudtuk hova tenni. Szerintem sosem hittük volna, hogy egyszer majd a mi apró és súlytalan bandánknak akar rajongói klubot létrehozni egy lelkes művelődésszervező. Még úgy sem, hogy cserébe ingyen próbálhattunk volna. Havi egy koncert, meg egy Müttö-klub, ez lett volna az ára. Na, ezt mi nem akartuk. Hogy mit akartunk valójában? A fene se tudja. Pedig azt hittük, elválaszthatatlanok vagyunk. Hogy voltunk, vagyunk, meg leszünk, együtt örökre, talán egész az idők végeztéig, és egy nappal még tovább. Naná, hogy tévedtünk.

Ide most egy sikoly kéne...

... de nem jön ki a torkomon hang. Részlet. Furmann Dávid egyik utolsó verse. És én csak arra emlékszem, hogy fázom, és ott állok a sírja mellett. Meg Peti, Máté, Adorján, Dalma és mindenki a zenekarból, és a barátok is, meg sokan, akiket nem is ismertünk. Imre bácsi, az édesapja annyira lefogyott, hogy szinte nem is volt jelen. Árnyék lett, épp csak egyszeregynyi. Saját maga mínuszos matematika-képlete. Nem sokára őt is temettük. Álltunk, döbbenten, azt hiszem, nem is értettük, mi történt. Aztán a Tháliába mentünk. Oda, ahol a kilencvenes években oly sokszor üldögéltünk a sörünk és féldecink mellett. Ahol Bandi sokszor már azelőtt kihozta a szokásost, hogy megkérdezte volna, mit kérünk. Sose tévedett. De hát ilyen egy igazi főúr!
És ide most egy szmájli kéne. Mondjuk, egy sikoltó.

Aznap volt utoljára együtt a zenekar a tizenegyedikről. Sok év kihagyás után. Ittuk a söröket, talán a féldeciket is, és beszélgettünk azokról az évekről a háztetőn, az avasi padokon, egyenpulcsiban, egyencipőben, egyenreménytelenségben... És arról a csodáról, amit észre sem vettünk, hogy történt velünk. Ahogy most visszaemlékszem, egy csomó pofátlanul fiatal kölyköt látok. Rettenetesen szépeket. És rettenetesen naivakat. Ültünk bent a kocsmában és őszintén nevettünk... Nem tehettünk mást. Talán végre felfogtuk, hogy mi is volt ez az egész... ez az egész zenekar... a tizenegyedik... a Buga... Ákosék pincéje... a színpad... és az a rengeteg szeretet, amit egymástól kaptunk.

s2-d_masolata.jpgA barátság...

Dávidból díj lett. Ha jól tudom, fiatal újságírók kapják. Belőlem meg médiamunkás. Újságírónak sosem nevezném magam. Petiből mérnök, Mátéból jogász, Zsanciból anyuka, meg Zsófiból is, a szakmájuk nem is érdekel – és mindannyiunkból felnőtt. Túlságosan is. Én meg keresgetem itt a fényképeket ehhez a kis mélabús szellemidézéshez, válogatok az egymásnak írt levelek között és mosolyogva próbálok visszaemlékezni minden kopott kép háttértörténetére. A memóriám már nem a régi.

Hallgatom közben a Youtube-on az egyetlen fennmaradt Müttö-koncertet, és megfagy mindenem, mikor a video egyszer csak átvált arra, ahogyan Furmann Imre haláláról beszélnek a parlamentben. És eszembe jut a kettes ütemben lévő kis lakás, ahol Dávid egy rakás Magyar Narancs között fogadott minket, Imre bácsi pedig láthatóan örült annak, hogy zenélünk, talán annak is, hogy az egyik dalunk épp az 1984-ből építkezett. Na jó, ez csak spekuláció. Én spekulálok, a haszon legkisebb reménye nélkül. Csak az emlékek, talán csak azok kavarják meg a fejem. Közben Dávid énekel a Youtube-on, azon a régi rettenetes minőségű koncerten. „Nem marad, ki emlékezzen, hogy valaha éltél...” És megint az édesapját, Imre bácsit látom magam előtt. Csontsoványan, azzal a mélyvilági kínnal a szemében, ott, Dávid temetésén, ahol utoljára volt együtt az a fura kis zenekar, fentről, az avasi tizenegyedikről. És szinte hallom azt, amit ott a gödör szélén állva mondott nekünk elcsukló, könnyektől reszelős hangon: „Fiúk, vigyázzatok nagyon egymásra...” És én megtörlöm a szemem, és ma már nem ütöm le többször a számítógép billentyűit... A többi?
Néma csend.

 

varga_zsofia_es_en_a_hadesz_nux_elso_fomaciojaban_valamikor_95-96_tajan_a_regi_vianban.jpg(A képen Varga Zsófia és Petruskó Norbert a Hadesz Nüx első fomációjában, '95-96 táján a régi Vian Klubban)

A kötet hátsó borítója, és a középső "kivehető poszter":

24-9-webv2-924.jpg

kozepsooldal.JPG

7 komment
2015. december 29. 19:56 - wmitty

Csillagokháborújázás a napköziben – PFM III/1

Kapcsolódjunk ezúttal kicsit a jelenhez, nem csak a közelmúlthoz! Az elmúlt hetekben világszerte bemutatott és milliók által megnézett mozifilm, a Csillagok háborúja – vagyis a mostani VII. epizód helyett az eredeti „VI.” rész – is felbukkan témaként az 1977 környéki időket felelevenítő visszaemlékezésekben. Mindenekelőtt sorozatunk harmadik kötetében, két ponton is; ezeket a szövegrészeket tesszük most az alábbiakban olvashatóvá.

Tokaj és Táncsics, trafikok és taszkenek – Indiánok, lovagok s egyéb harcosok – Ki kinek a legjobb barátja? – Varázslók a Digépben – Kacagástól rettegésig

Lesz itt „Dath Fídör” és Luk Szájvóker, Commodre 64 és Wizard of War, Akit Bulldózernek hívtak és akit Káposztavezérnek. A színhely természetesen Miskolc, közelebbről a Győri kapui lakótelep, annak is a Tokaj szolgáltatóház környéki része. A nyolcvanas években itt élők emlékezhetnek, a Tokajban mozi is ment esténként; de terítékre kerül a Kossuth és a Béke, valamint a Diósgyőri Gépgyár tervezési osztálya is.

 

24-3_cimlap.jpg

 

A sorozat kiadója az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. A kötet teljes egészében online elolvasható az alábbi linken. Nyomtatott formában pedig megrendelhető a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon – miskolci – a rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez.

 

tokaj-etterem-espresszo-fortepan_hu_kadas_tibor.jpg(fotó: Kádas Tibor - fortepan.hu)


Tokaj és Táncsics, trafikok és taszkenek

Ez a velünk szemben lévő magasház a túloldalról a Tokaj Szolgáltatóházzal állt szomszédságban. Mondhatom, a különleges, zöld csempés borítású épületegyüttes a városrész legmeghatározóbb objektumának számított. Rajta túl már a főutca, azon átkelve - óvatosan!, a zebrán - a Patyolat ma is meglévő otthona (rendkívül izgalmasnak tűnt, ahogy ablakaiból időről időre előtört a gőz), aztán a Kőporos utcai lakóteleprész. Mellette pár háznyi a hatvanas évek emeletes bérházaiból, ezek azonban tökéletesen kiestek érdeklődési körünkből: sohasem jártam gyerekkoromban közöttük.
A Kőporos utcára néhanapján átjártunk, az ott lakó osztálytársak miatt. Ugyanez a helyzet, visszatérve a mi oldalunkra, a nyugati irányba eső Bokréta, Herman Ottó, Ságvári utcákkal. Ez utóbbiak legfontosabb tulajdonsága, hogy a 40. számú Általános Iskolához képest, ahova a környékbeliek jártak, már a túlsó irányba estek. Az arrafelé vezető járda mentén így sorakoztak az oktatási célú középületek: középkék óvoda, világoskék bölcsőde, sötétkék iskola. Mind jellegzetes csempés borítású. Előbbibe, a sors fintora folytán, bár házunk túlsó sarkától alig húsz méterre áll, sosem járattak szüleim. Hanem előbb a Bársony János utcaiba, ahonnan két hónap után kivehettek, mert megérkezett a testvérem, majd nagycsoportba a József utcaiba, ahol utáltam az ebéd utáni alvást, ébren feküdtem  fejemre húzott takaró alatt, és utáltam az étkezéseket, egy vörös hajú fiúval külön asztalhoz ültettek kettőnket, mi voltunk, akik „sosem esznek semmit”.

A Géza utcán túli, szintén régi típusú bérházak határolta területre mindösszesen néhány héten át jártunk át, ez volt a legmesszibb pont, ameddig eltávolodtunk otthonról. Az épületek közti belső kis utakat murvával töltötték fel, s kiderült, abban nagyon izgalmas biciklizni. Salakmotorversenyeket rendeztünk, kerékpárral: úgy indultunk és tekertünk körbe-körbe a házak között, egymás mellett szorosan, öten-hatan, mint a tévében a Népkertből is rendszeresen közvetített vaspapucsosok. A kerekek úgy csúsztak a kavicságyban, mint a salakmotoroké.
A Kőporos utcai tízemeletes panelház akkor bukkan fel az emlékeimben, ha a gyerekcsapatunk által űzött sajátos, jobbára egyedi és eredeti játékokat veszem számba. (Lásd a keretes kiemelések.)

A harmadik irányba a legmesszibb, ameddig elkószáltunk, a Nagyváthy utca, a Táncsics mozival, Domus bútoráruházzal, s mellette a trafikkal, ahol kapszlit, rózsapatront, furulyarágót vehettünk.

gelka-1xbolt_blogspot_hu1.jpgTérjünk vissza a Tokaj szolgáltatóházhoz. A közeli busz- és villamosmegállók is ezt a nevet viselték. Volt itt minden: posta, patika, Gelka, cipész, italbolt, fodrászat, OTP-fiók, gyermekorvosi rendelő. A patikában mindig az izgatott gyerekként, hogy egyszer ihassak a kisasztalra kitett, poharakkal körberakott vizeskancsóból. De nem mertem volna kérni belőle. A fodrászatnál az volt az érdekes, hogy sokszor hosszan kellett várni, míg elegáns hajú nénik más elegáns hajú nénik frizuráját megcsinálják - férfifodrász talán csak egy volt, ő meg inkább félelmetesnek tűnt -, nem bántam, a műbőrhuzatú foteleknél, ahol várakozni lehetett, olvasnivalónak Szovjetunió és Fáklya újságok voltak kirakva; ilyeneket amúgy máskor nem láttam, kíváncsian lapozgattam a tudományos híreket. Az ábécére néző szűk kis kocsmától (Borozó) kicsit tartottam, sötét volt a bejárata és piás férfiak látszottak rajta bent. Mellette egy időben hot dog árus nyílt, de akkor még nem ettünk ilyesmit, az elején azt is elhittem osztálytársamnak, Lacinak, aki képes volt a legvadabb őrültségek elhitetésére, hogy ez valóban „forró kutya”...
Ugyanott volt évtizedeken át egy fagylaltárus, olasz fagyit kínált: csoki és vanília „összetekert” formában (más néven tekerős fagyi). Azt hiszem, 1,50 volt egy adag ára, később, mikor felemelték két forintra, az komoly drágulásnak tűnt. Igaz, a szüleim meg azt emlegették, hogy „az ő idejükben” bezzeg csak egy forint volt egy gombóc. Még jobban örültem, ha - kerül, amibe kerül - a szomszédos ábécében Leó jégkrémet vettek nekem.

A Tokaj komplexum legfontosabb egysége az azonos nevet viselő étterem volt. Természetesen egyszer sem ettünk itt: az olyan középpolgári - van ennek a meghatározásnak értelme az adott kort illetően? - család, mint a miénk volt, nem járt étterembe, lényegében sohasem, maximum nyaralás alkalmával. Akadtak az iskolában gyerekek, akiket ide írattak be menzára, engem nem.
Az étteremben, az épület felső emeletén a nyolcvanas években már diszkó is üzemelt, meg úgynevezett kólabár, de ezekbe sem jutottam el soha. Viszont a moziban jártunk párszor. Esténként filmeket vetítettek, a bárhelyiségben a székeket olyankor a vászon felé fordították. Magas volt a jegyár, több, mint a Kossuthban, Békében, Fáklyában, Szikrában, Táncsicsban, Petőfiben, de, ugye, ez nagyon közel esett hozzánk, csak elmentünk.

Itt láttam például a Csillagok háborúja folytatását, A Birodalom visszavág című filmet. A Star Wars viszonylag korán átható kultuszt teremtett magának a hat-nyolc-tíz év körüliek nemzedékében; persze, kizárólag a fiúk körében. Jellemző, hogy késhegyre menő vitákat folytattunk a valamelyikünk által a napközibe behozott IPM Magazin-beli fotó felett, ami egy vagy két taszkent ábrázolt és úgy volt aposztrofálva, hogy a „Csillagháború” című mozi szereplőit mutatja, szóval hogy ez akkor azonos-e a Csillagok háborújával, vagy sem. Mindenki állást foglalt, azok is - köztük én -, akik még nem látták a nálunk 1979-ben bemutatott Star Warst. (Amellett voltam, hogy nem lehet azonos.) Mikor három évre rá megjelent a folytatás (nálunk két éves késéssel, mint az eredeti premier Amerikában), el kellett menni megnézni az elsőt, hogy értsük a másodikat.
Az iskolai farsangon Luke-nak öltöztem. Fejemen ruszkisapka, síszemüveg, anyukám zöld orkánanyagból egyberészes síruhát varrt, apukám műanyag lopóból és zseblámpából fénykardot eszkábált - a mintát az akkor megjelent képregény címlapja adta. Ebben a cuccban volt munka bőven, a jelmezversenyt mégis egy A. osztályos fiú nyerte, aki fehér lepedőt magára terítve, kezében benzinkannát lóbálva arab olajsejket volt hivatva életre kelteni...

40farsang.jpg

A Csillagok háborúját a magyar filmforgalmazás, kétórás hossza miatt, avagy leplezetlen nyereségvágyból, két részes filmként adta el: úgy írták a plakáton, hogy Csillagok háborúja I-II. A Tokajban 20 forint volt a jegyár, erre 40 forintot kellett fizetni. „Cserébe” tényleg két részben adták le, a felénél pár perces szünettel, amikor ki lehetett menni, akár inni egyet a kólabárban.
Nehezebb ügynek bizonyult A Birodalom visszavág. Addigra már hallottam az osztálytársaktól, hogy akadnak benne félelmetes részek... Tudtam, mikor a szőke főszereplő lemászik egy fa barlangszerű mély odvába, akkor valami ijesztő következik. Behunytam tehát a szemem, így nem láthattam, hogy Luke Skywalker találkozik - delíriumos rém-álmában - Darth Vaderrel.
Arról azért nem maradtam le, hogy Vader Luke apja. Mit sem értenék a modern popkultúrából.

Indiánok, lovagok s egyéb harcosok

A napköziben abban az időben tehát csillagokháborújást játszottunk. Gyűjtöttem a „jedis” képeket, a Zsolcai kapui „Bravó” maszekboltban lehetett kapni, 5 forint volt egy kisméretű vagy egy fekete-fehér, 10-15 a nagyobb színes. Anyukám csak néhányszor vitt el oda, négy-öt ilyen nyugati újságból kimásolt-kifényképezett kalózfotót kaptam. Az egyiket, mert nem fénykép, hanem rajz volt, elcseréltem Petivel egy Thripiót és Artoot ábrázoló kisebbre; ma már bánom. Peti az az osztálytársam, akivel alsó tagozatban egy ideig szamárpadban ültünk, nem tudom már, miért.
(Sosem voltam rossz gyerek, sőt, magatartás-ötösre hajtottam minden évben, mégis kerültek olyan beírások az ellenőrző füzetembe, mint például „Brekeg órán - fekete pont”. Édesanyám erre, avagy másik esetre emlékszik, nem tudom, de az ő verziója az, hogy „Nevet órán, megintem.”)
Petivel akkor összebarátkoztunk egy időre, hozzájuk jártam műanyagemberkés csatákat játszani a hatalmas gyerekszobájukban - szülei újságírók voltak, keveset tartózkodtak otthon, azaz Peti sokat egyedül -, és megalapítottuk az iskolában a feltalálók körét, amelyben rendkívüli repülő járműveket terveztünk.
Egyik tervrajzomat beküldtem a tévében látott-hallott címre - a Találmányi Hivatal igyekezett reklámmal serkenteni az innovációs kedvet -, és az Ifjú Alkotók Körétől gratuláló levelet kaptam, ami csak annyival végződött: ha elkészül a légijárművem, feltétlenül repüljek el vele hozzájuk is!

A napköziben a játék nem állt másból, mint hogy mindnyájan felvettük egy-egy szereplő nevét. Én voltam Artoo Detoo, a mellettem ülő Roland Thripio - ez meg vele indított el egy rövid ideig tartó barátságot; ő amúgy Nyugatról valamilyen rokoni szál révén sörösdobozokat kapott és gyűjtött, ezért irigyeltük -, és így tovább a többiek. Ahogy mondtam, késhegyre menő vitákat folytattunk igen lényeges kérdésekről a filmek kapcsán, például hogy miként kell ejteni a neveket. A fő gondot a főszereplőé okozta, mondott mindenki mindent, angolul senki se tudott, a Luke Skywalkerre is akadt sokféle megoldás, de hogy Lúk Szkájvókernek kellene mondani, csak egy fiú merte felvetni, őt egyöntetűen hülyének néztük ezért.
A Darth Vaderrel ennyire sem jutottunk; balatoni nyaraláson a vállalati üdülőben egy felnőtt, aki bírt valamilyen idegen nyelvet (németet), meggyőződéssel állította, hogy Dart Fídör a helyes kiejtés, miért ne hittem volna el?

schenk_figures_1.JPG

schenk_figures_2_wikipedia_majoros_csaba.JPG(fotó: Majoros Csaba - Wikipédia)


Mindamellett magam is jártam nyelvórákra, nemcsak oroszra: németre. A velünk szemben álló tízemeletesben, Zoli barátoméknál eggyel feljebb, idős házaspár lakott: amolyan békebeli megjelenésű és viselkedésű, Erich Kästner-regényekbe illő, ősz hajú néni és bácsi.

Laci bácsi felnőtteknek adott órákat csoportosan, Jutka néni meg gyerekeknek, egyenként, németből. Nekem szerdánként kellett egy délelőtti óráról elkéredzkednem az iskolából, hogy felmenjek hozzájuk. Ma is emlékszem, pedig a némettudásból lényegében semmi sem maradt meg, hogy „Oh, Tannenbaum”, meg hogy „Der Post is da!”, vagyis egy-egy fejezetcímre a tankönyvből. Jól ment a magántanulóskodás, gyakran kaptam (szóbeli) ötöst, aminek az volt a titka, hogy a pár perc alatt, míg Jutka néni régimódi bútorozású szobájában el-helyezkedett a székén, előpakolt minden szükségeset, gyorsan átolvastam a múlt óra anyagát és pár perc múlva magabiztosan tudtam felmondani.
Más kérdés, hogy apukám sem járt jobban, évekig tanulta a németet, jól jött volna a gyári mérnöki munkájához az élénk németországi Digép-kapcsolatok miatt, de amikor eljött az ideje, hogy nyelvvizsgázzon, csúfosan végződött a kísérlet. Hosszú szöveget kellett meghallgatnia magnóról, valami újságcikkfélét, és elmondani saját szavaival, miről szólt. Ő, mint hazaérve mesélte, egy mukkot sem értett az egészből, úgyhogy egy-egy felismerni vélt szóból kiindulva próbált hihető sztorit költeni. A bizottság a végén azt mondta, teljesen másról volt szó - tigrisről tán, ami elszabadult Indiában -, úgyhogy köszönik szépen a megjelenést...

Ki kinek a legjobb barátja?

Fájdalom, a magyar nyelvvel is megjártam egyszer. A december 3-i ünnep - Miskolc felszabadulása a második világháború végén, fontos évforduló a szocialista rendszerben - része volt, hogy fordított napot tartott az iskola: a diákok közül kerültek ki aznapra a tanárok. Rólam régóta mondogatta a tantónéni, aki kedvelt és Mütyürnek becézett, hogy az ideális diákot ketten alkothatnánk egy másik Attila nevű fiúval, az ő magyar irodalom tantárgybeli képességeit kellene egyesíteni az én nyelvtan iránti érzékemmel. Az aznapi nyelvtanórát tehát én kaptam. Vesztemre.
Nem voltam egy készülős fajta, úgy álltam hozzá, amit tudok, azt tudom, majd lesz valahogy. Egy dologgal nem számoltam: reggel otthon felejtettem a karórámat. Ez, és a felkészületlenségem okozta feszültség vezetett oda, hogy teljesen elvesztettem az időérzékemet: attól a perctől kezdve, hogy becsengettek, fogalmam sem volt, mennyi van még hátra az órából... Annyira nem, hogy képtelen voltam bármilyen értelmes feladatba vagy előadásba belekezdeni. Csak attól rettegtem - már 30-40 perccel előtte -, hogy mindjárt kicsengetnek. Másra nem is emlékszem, mint hogy felszólítottam Imre nevű osztálytársunkat, olvasson fel a tankönyvből. És ez ment, bármilyen nehéz is utólag elképzelnem, pláne felidéznem, legalább fél órán át...

40-1.jpg
Egy iskolai fogalmazás A legjobb barátom címet viselte. Én Tomiról írtam, bár Zolival régebb óta voltunk barátok. Ők ketten meg egymásról, ami nekem borzasztó rosszul esett.
Zolival már általános iskola előtt jóban voltunk, hiszen szemben lévő lépcsőházakban laktunk, legtöbbet együtt játszottunk - igaz, neki egy időben volt egy Kazimir nevű legjobb barátja is, akivel kölcsönösen Káposztavezérnek nevezték egymást. Tomival inkább felső tagozatban jöttünk össze, részben azért, mert nekik már akkor volt számítógépük, részben mert egyaránt jók voltunk számtanból. (Később együtt mentünk továbbtanulni a Földesbe specmat-ra.)

A Commodore 64-es számítógép, ma már elképzelhetetlen 64 kilobájtos memóriájával, fantasztikus masina volt. Játszani lehetett vele, ez volt a fő, na meg néha kipróbálni, milyen a BASIC nyelven való programírás.
Különleges rituálé előzte meg, hogy elkezdhessünk Archon-ozni, Boulderdash-ezni, Mission Impossible-özni. Magnóról kellett betölteni a játékot - azt az egy programot, amit épp használni akart az ember - a gép memóriájába. A készüléken előretekertük a kazettát, mert úgy tudtuk a számlálóval beállítani, hol kezdődik a szalagon. Az alatt a pár perc alatt, míg a betöltés zajlott, halálos csendben voltunk a szobában, pláne nem volt szabad lépni egyet a parkettán, nehogy megcsikorduljon - mert minden apró behatás megakaszthatta az érzékeny folyamatot! S akkor lehetett elölről kezdeni.
Igazi baj akkor támadt, amikor mindketten tovább-tanultunk - abban a gimnáziumban, ahol Tomi édes-apja, a legendás matektanár, Béla bácsi tanított. Minket is... Onnantól, akárhányszor becsengettem hozzájuk s meglátott a lakásajtóban, már emelte is a hangját: na, fiaim, látom, van időtök játszani, akkor holnap mindketten feleltek geometriából!

Varázslók a Digépbenwizard_images.jpg

wizard-of-wor-icon.png

A Commodore 64-hez nekem csak baljós,  tettenérős-lebukós sztorijaim kötődnek. Ugyanilyen masinákkal találkoztam a Diósgyőri Gépgyárban, ahova évtizedeken át ott dolgozó szüleim révén mehettem több nyári szünet alkalmával is, amolyan diákmunkára.
Ide-oda helyeztek minket, gyerekeket, ahol éppen tudtak velünk mit kezdeni (vagy sem).
Minthogy a gyárban hajnali 6 órakor kezdődött a délelőtti műszak, a tmk részlegnél, ahova kerültem, majdnem délig minden munkás aludt, fejét a műhelybeli  étkezőasztalra hajtva, csak reggelizni keltünk fel 8-9 óra tájban. Másszor a műszerjavítókhoz, ahova más egységekből hozták be egész nap a megbütykölendő mérőórákat, esztergálnivaló készségeket. Az ő háromfős műhelyük olyan titkos gyáregységnek az emeleti butykájában bújt meg, ahova egyébként csak különleges engedéllyel léphettek be a gyáristák is: itt gyártották a fegyvereket. (Este büszkén néztem a tévéhíradóban, hogy az irak-iráni háborúban - talán - mindkét oldalról a Diósgyőrben készített, tehát a mi ágyúinkkal lövik a másikat...)

wizard-of-wor.png

Egy idő után meguntam a semmittevést - a téemkásoknál az jelentett némi izgalmat, ha valamiféle nagyobb gép betonalapozását kellett kimennünk olykor javítgatni, vagy szappant vételezni Afrikába, vagyis a hármas telepre, a műszerészeknél meg ha hozott valaki stencilezett A4-es papírokon pajzán novellákat, amiből a fiatal műszerész fennhangon pikáns-trágár részleteket olvasott fel a munkatársainak. És már az sem villanyozott fel, hogy a hatalmas üzemcsarnok ugyancsak óriási gépeire több helyen táblát függesztettek, „Ha ez a gép egy órára leáll, az 1 200 ezer forint kár a népgazdaságnak”, szóval mikor már megszoktam a légkört, rendszeresen átlógtam az irodai szektorba.

Apukám is arrafelé dolgozott, engem barátja és kollégája, Jani bácsi részlegébe kommendált be nap mint nap a kora délutáni órákra (14.50-ig tartott, az ebédidőt is beleszámítva, az irodisták műszakja), a Szerkesztésre. Osztálytársammal, Lajcsival ide jártunk be egy hónapon át. Nem a mérnöki tervezőasztalok és rajzolóeszközök kötötték le figyelmünket - hanem az akkor merőben újdonságként ható személyi számítógép. A Commodore 64-es megbecsültségére jellemző, hogy amint a részleg főnöke percekre kitette lábát az irodából, a mérnökök apraja-nagyja a géphez rohant, nekünk Lajcsival azonnal fel kellett állnunk, hogy átadjuk nekik a helyünket. S a felnőttek vidáman, nevetve, vitatkozva, hangoskodva végre lophassanak maguknak tíz percnyi, negyedórányi kikapcsolódást a Wizard of Wor nevű lövöldözős játékkal.

a01.jpg

A Digép sok tekintetben meghatározó eleme, színtere és háttere volt gyermekkori éveimnek. Persze, a kohászattal együtt. Hajnalonta, amikor a szüleim keltek (évtizedeken át 5.25.-re volt állítva az ébresztőóra), hogy fél 7-re odaérjenek a nagykapuhoz, villamossal, 1-es vagy 18-as busszal, szóval 6-kor megszólalt a duda a gyárban, amiként kora délután is, meg este 10-kor. Minden miskolci önkéntelenül is a napi háromszori szirénázáshoz igazíthatta az életritmusát. A Lenin Kohászati Művek munkájából ezen kívül még annyit érzékeltünk, hogy az Aba utcai lakásunk nagyszobai ablakánál néztük esténként, amikor a meddőhányóra öntötték le a tartálykocsikból a salakot, vörösre festve az eget és fülsiketítő robajjal megtöltve a levegőt. Igaz, csak az elszíneződő égboltot láttuk, hiszen a mögöttünk álló két négyemeletes magát a hatalmas salakhegyet eltakarta.

(...)

Kacagástól rettegésig

Gyurival elmentünk a Béke moziba. Nem emlékszem, mit néztünk, általában vígjátékokat. Rendszeresen figyeltük, mikor jön valami új. Főleg a Piedone-filmeket. A Győri kapuban, ahol laktunk, a Zoltán utcánál állt egy stand, vagy a trafiknak a kirakata, az oda kitett fényképekből láttuk, milyen bemutatók jönnek. Az ott a közeli Táncsics mozi műsorát mutatta. De ez a Békénél esett meg. Gyurival nem nagyon volt pénzünk, drágának tűnt a biléta a pénztárnál, de jött egy hasonló korú kissrác, mint mi - akkor még nem ismertük a kifejezést, hogy jegyüzér -, és sokkal olcsóbban, hat forintért kínálta. Nem gondolkodtunk percet sem, megvettük. Bent derült ki, hogy azért olcsó, mert az első sorba szól.avas.jpg
Testvéremmel, Szilárddal kettesben is megjártuk a mozijegyvásárlással. Nem az olcsóság okozta a gikszert, ellenkezőleg. A Kossuthban történt, 1985-ben, a harmadik Csillagok háborúja-részre, A Jedi visszatér-re mentünk. Szép zsebpénzt kaphattunk otthon, mert elhatároztuk, hogy végre kiéljük luxus iránti vágyainkat: nem lentre, a terem közepére veszünk jegyet, hanem a páholyba! Hosszú sort kellett végigállni, mire odaértünk, azt kaptuk, ami maradt. A Kossuth bal oldalsó emeleti páholya, ami közvetlenül a vászon mellé esett... Onnan néztük a filmtörténet addigi leglátványosabb szuperfilmjét. A szélesvásznú űrcsatákat. Gyakorlatilag, ahogy mérnökileg mondanánk, élből. Utána még újra kellett nézni párszor, máshol, máshonnan, hogy rendesen lássuk, mi történt a második Halálcsillaggal és a felkelőkkel.

Az első Csillagok háborúja filmet a Tokajban láttam. Jól emlékszem, mit hol, melyik moziban... Az Akit Bulldózernek hívtak címűt Bud Spencerrel balatonboglári nyaraláson, akárcsak a Kék villámot. A Hóbortos népségért Zolival kibuszoztunk Hejőcsabára a Petőfibe. Pistivel, aki a gimnáziumban mögöttem ült, valami vérbő olasz vígjátékra ültünk be a Fáklyába. És a Szikrában... Gojko Mitićet, minden indiánok legindiánabbikát!
A Táncsicsból a többször megnézett Ben Hurra emlékszem, ami drámaian erős hatást gyakorolt rám 8-10-12 évesen - kire nem? - , meg A tizenöt éves kapitányra, amit iskolai látogatás keretében láttunk és sírtam a végén. Maradandó élmény az első mozibeli ijesztgetés is: a Budapest környéki vándortáborból vittek el bennünket A gyilkos bolygó című horror sci-fire, elsőként akkor tapasztalhattam meg, a moziban nem csak nevetni és izgulni lehet, hanem félni is...

(fotó: softi - Wikipédia)
beke_mozi_wikipedia_softi-m.jpg

 

 



 

 

Szólj hozzá!
2015. december 01. 21:12 - wmitty

Ház a sziklák alatt, holttest a Tiszában – PFM VII/1

Harmadjára a harmadikként megjelent kötetet vesszük sorra: Joó Tímea 2015 októberi megjelenésű kötete e pillanatban a legfrissebb a sorozatból.

A Gyöngyvirágtól Zöld Sárkányig cím első tagja egy olyan régi filmet idéz meg, amely reményeink szerint legalább említés szintjén minden potenciális olvasó számára rémlik, és világosan utal a (gyerek)korra, amiről szerzőnk mesél. A második tag pedig az a teázó, amely Miskolc egyik ismert és kedvelt vendéglátóhelye, találkozóhelye, ahonnan sokak számára ismerős lehet Joó Timi; még ha nem is név szerint.

Miskolci vagyok, vagy nem? – Ház a sziklák alatt – Holttest a tiszában

A sorozat kiadója az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. A kötet teljes egészében online elolvasható az alábbi linken. Nyomtatott formában pedig megrendelhető a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon – miskolci – a rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez.

 1.JPG

Fent a címlap látható, a továbbiakban azonban az előző posztoktól eltérően nem komplett oldalképeket ágyazunk be, hanem a szöveget, illusztrációkkal megtámogatva. A kötet első nyolc oldalának tartalma következik. A 8-as oldalt magát viszont képként is megmutatjuk, mivel ez egy montázs, ráadásul a rajta található sztori mellbevágó történet... Olvasható lesz ilyen és olyan formában egyaránt, a bejegyzés zárásaként.

De kezdjük a sorozatszerkesztői bevezetéssel:

wartburg2_69_nyara_tiszatarjan_nagymamam_testverevel.jpg

Te-a-ház, éden, otthon

Szigetnyi világváros Miskolc szívében – ez a Weidlich palota! Tervezőmérnöke egy legendás sportember, az olimpikon Hajós Alfréd volt, az 1911-ben átadott épület békebeli hangulata napjainkig konzerválódott. Udvarán gyakran gondol az ember olyasfélékre, hogy a főutca felől bármelyik pillanatban beroboghat oda az ideges kis mosodás, aki számonkérő hangon, a gang felé vizslatva, kezdi a Csabagyöngye névsorát rikácsolni: Bikácsi, Huttinger, Miatoff… Labda mindazonáltal viszonylag ritkán pattog a Zöld Sárkány cégére előtt. Tudniillik ott és ezzel a névvel, a Weidlich udvarban működik Joó Timi teaháza.
Az egzotikus enteriőr dacára, bennem első érkezésemkor az olasz családi kisvendéglőket megjelenítő filmek képkockái torlódtak elő, ahogyan belépve a Zöld Sárkányba, a pult előtti asztalka körül olvasgató, kártyázó, hahotázó vagy ráérősen ásítozó törzsvendégeken áthajolva köszöntött mosolygósan Timi, e nyugalmas éden, tea-otthon háziasszonya. Azóta újabb és újabb érdekességeket tudok meg tőle, esetleg róla minden egyes alkalommal, amikor szerkesztőségi megbeszélésre, egyesületi találkozóra és persze egy általam máshonnan beszerezhetetlen, élményszámba menő teára szomjasan érkezem a Sárkányba.
Hámorhoz, Lillafüredhez, Ómassához köti a gyermekkora. Anyukám is a bükki erdők alatt gyerekeskedett; Timi pikáns humorával, derűs asztaltársaságokat elszórakoztató történeteivel mintha a rokonságomhoz tartozna. Nem tanulható adottságai miatt kivételes miskolci hely a Zöld Sárkány. Ahogy a teás mesterség részleteivel törődik: szeretetteljes mindenhatósága azé a kisgyereké, aki egykor verandás erdészházak tündérkéje, titokzatos fenyvesek és fehérlő sziklák barátja, számháborúk és szánkóversenyek bajnoka volt. Gyöngyvirágtól Zöld Sárkányig – táruljon fel Timi mesevilága!

a sorozatszerkesztő

 

Miskolci vagyok, vagy nem?

Ez itt a kérdés... Az vagyok, naná! Egyfelől azért, mert aki Miskolcon tölti az élete javarészét – még ha nem is itt született –, biztosan ide tartozik. Az életrajzi tényeken túl pedig úgy gondolom: Miskolcinak lenni büszkeség. Az úgynevezett Acélváros ugyanis felnevel, megnevel, szórakoztat is, ha kell. Szóval földrajzi-közigazgatási fogalmon túl, nekem efféle többlettartalmakat hordoz Miskolc neve, pontosabban Miskolc és a Bükk, így együtt.
Anyai nagyszüleim Ómassán laktak, szinte minden tavaszi és nyári szünetben náluk voltam elraktározva. Szerettem oda menni, nagyapám folyton bütykölt és tetszett neki, hogy érdeklődtem a fiús tevékenységek iránt, barátnő híján. Büszke volt rá, hogy szeretek kalapálni, kaptam hát egy kalapácsot, csomó szöget, én meg kalapáltam azokat serényen egy hokedli tetejébe. Jól sikerült darab lett, gyakorlatilag nem maradt hely egy szögnek sem, ráadásul a súlya a sok vastól elérte a felemelhetetlen kategóriát. Barkácsszenvedélyem később is megnyilvánult nagyiéknál. Az unokatesóimmal hihetetlen nagy cselességgel a nagymamám régi rádiójából kiszereltük a hangszórót, mert valamiért kellett nekünk. Szegény nagyi, nem tudta mire vélni, hogy hirtelen nem szól a rádió. Később titokban visszaszereltük, és csodák csodájára, váratlanul megjavult a fontos darab. Az elektronikához soha nem értettem, csak annyit, amennyit fizika órán tanultunk, mégis teljes magabiztossággal dugtam a 220-at az elemes NDK gyártmányú WEF rádiónkba (1). Elemspórolás lett volna a cél, és hogy Komjáti György zenei műsorát vasárnaponként tudjam hallgatni anélkül, hogy a legjobb résznél leálljon. A baj ott kezdődött, hogy teljes tudatlanság birtokában, ugye, vezeték a konnektorban, a végén semmi, és határozott mozdulattal bedugni bárhová, ahol lyuk van. Legnagyobb szerencsémre levágta a biztosítékot. Nem tudták, mitől nincs áram az egész házban. Azóta sem árultam el...

A lankák meg sziklák karnyújtásnyi közelsége és a családi adottságok miatt szinte a hegyen nőttem fel. Az első kibújó hóvirágokat biztos, hogy mi szedtük le a barátnőimmel. Anyák napján természetes volt, hogy gyöngyvirágcsokor díszelgett minden anyuka vázájában... A gombaszedés is mindig nagy élmény volt, bár azt csak a szülőkkel együtt tehettük, ők mondták meg, mi ehető és mi nem. Jobb időben a gomba már a fülemen jött ki, anyám készítette azt mindenféle formában és mindaddig, amíg csak lehetett szedni. Ott laktunk az erdő alatt, ezzel együtt a szabadidőnkben is szívesen kirándult az egész család: nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek. Ha jobb nem jutott eszünkbe, kiszaladtunk a fehérkőlápai rétre és ott volt aztán foci, szalonnasütés, szeder- meg virágszedés, hencsergés a fűben... Az élet, persze, nem ennyiből állt, mondjuk, mikor valami komolyabb dolgot kellett venni, anyámmal mindig bebuszoztunk a városba. Emlékszem, a Villanyrendőrnél rendőrbácsi ült a henger alakú fülkében, onnan irányította a forgalmat. A villamos mellett rengeteg busz, teherautó, mindenféle jármű közlekedett a főutcán (mostani sétálóutcán).

Abban a bábeli nyüzsgésben örökösen attól féltem, hogy el fogok veszni. Nyugtatólag hatott és afféle rituálénak számított a Napsugár cukrászdában megenni egy fagyit vagy éppen egy krémest. A pénztáros néninél előre ki kellett fizetni a fogyasztandókat, majd újra sorba állni ahhoz, hogy meg is kapjuk az áhított fagyit, sütit. Amíg megettem, addig anyukám átment a szomszédos csemegébe vásárolni, utána pedig szállhattunk fel a buszra, ami kivitt bennünket a Marx térig , ott vártunk az 5-ös számú járatra.

11038703_532852860188061_7751131953068511176_n.jpg

Egyébként a Napsugáréhoz hasonló rendszerben tudtunk vásárolni az Eszem-Iszom étkezdékben a Centrum áruházzal szemben és a Marx téren. Húskészítményeket árultak kimérve, ugyanezeket helyben meg is sütötték, lehetett venni és enni klasszikusan zsírban tocsogós kolbászt, hurkát, oldalast, tarját kenyérrel és savanyú uborkával. Ezeket étkezési tikettekre is beváltották. Amikor aztán elkezdtem a középiskolát, suli után a barátnőmmel kulinárisan kényeztettük magunkat különböző, annak idején népszerű helyeken: a Hunyadi utcán a Tejivóban tejberizzsel, az akkor épülő Pátriával szemben az édességboltban mogyoróturmixszal, banánturmixszal adtunk az élvezeteknek. Szinte mindennapos lett ez a kis luxus... A legemlékezetesebb élmények mégis a szüret idején történtek. Akkor még a középiskolásoknak muszáj volt az őszi szüreten részt venni és a mi iskolánk a Kilián gimivel együtt utazott szőlőt szedni Tokaj-Hegyaljára. A tarcali elágazásnál szálltunk le a vonatról, a Sárga borháznál. Megjelenés kötelezően valamilyen munkaruhában, gumicsizmával, ugyanis a nap végére ragadtunk a szőlőlétől és a kosztól. „Szorgalmasan” szüreteltünk, közben dobáltuk egymást szőlővel, az osztályfőnökünk pedig – aki matematika tanár volt – felmondatta velünk napjában többször a nevezetes azonosságokat: (a+b)2, (a-b)2, satöbbi. Még a vonatra is szerzett egy táblát, hogy útközben ne unatkozzunk, matematika feladatokkal szórakoztatott minket. No persze nem ez ment élményszámba, inkább az vált emlékezetessé, hogy hazaérve úgy mocskosan, botránkoztató szórakozásunk volt a főutcán végigmenni és betérni majdnem minden boltba. Olyan is előfordult, hogy kizavartak minket, a turmix viszont nem maradhatott el. A Napsugár cukrászdához közeli kapualjban kedvencünk lett a Lufibár. Alkoholmentes koktélokért jártunk oda és az első hely volt Miskolcon, ahol spagetti fagyit, goffrit és melegszendvicset lehetett kapni. A Déryné utcán is sokszor megjelentünk az ottani fagyis és a kisállat-kereskedés miatt. Mini Zoo névvel működött és emlékezetes lakója volt egy kis majom, aki egyszer úgy belekapaszkodott a hosszú hajamba, hogy le kellett vágni az áldozatul esett tincset, mert a majom nem engedte el azt semmi pénzért. Szóval a város és a hegyek...
No, de menjünk csak sorjában!


Ház a sziklák alatt

Erdész családból származom. Apám és nagyapám is erdész volt, nagyapám még Selmecbányán végzett, első szolgálati éveit a felvidéken töltötte. Családunk „vándorlását” nem nagyon tudom követni a kellő dokumentumok és a mesélő, mindentudó öregek hiánya miatt. Ami biztos, hogy apai nagyapám Nagybányán született ötgyerekes család egyedüli fiúgyermekeként. Felesége Kisbaconban jött világra (abban a faluban élt Benedek Elek utolsó éveiben!) és ott lakott családjával Csíkszeredába költözésükig. Felsőbb iskoláit már ott járta, később pedig Kolozsváron volt színésznő, amit csak pár éve tudtam meg (valamiért a művésznői pályáját nem reklámozták családi körben). Nagyszüleimet a sors már Magyarország területén, Hódmezővásárhelyen hozta össze. Nagyapám családja odaköltözött, elkerülve az ide-oda csatolgatásokat. Ehhez képest, apám a felvidéki Kissallón született 1942-ben. Rejtély lengte körül mindig, hogyan is kerültek vé-gül Miskolcra. Elkapott szófoszlányokból sejteni lehet, hogy titokban jöttek át a hegyeken keresztül gyalogolva, csecsemő apám a hátizsákban lapult. Nagyapám Lillafüreden kapott erdészi állást szolgálati lakással, aztán Rókafarmon, Jávorkúton, majd nyugdíjba vonulása előtt és után ismét Lillafüreden éltek.

Anyám részéről is kissé kevert a családfa. Anyai nagyapám ómassai, még a Fazola Henrik által betelepített német vasmunkások leszármazottjaként tartotta számon magát és felmenőit. Schmidt volt a családi neve, magyarosítás révén lett utóbb Darvas. Anyai nagyanyám pedig „tót”, azaz szlovák származású, Bükkszentkeresztről nősült be az ő apja Ómassára, ahol aztán összeértek a szálak.

Közelítünk, közelítünk, tehát: apám már végzett erdészként Jávorkútra került, mint pályakezdő, anyám pedig ómassai lányként, mint minden hegyi ember abban az időben, az erdészetnél dolgozott. Később a Palotaszállóban kapott „italos pincér” állást. Mesélte, hogy híres vendégek is megfordultak akkoriban ott, például Hruscsov a Szovjetunió éléről és Roda Scott jazz zongorista, aki mezítláb zongorázott. Valamikor itt tetőzött szüleim szerelme az érintett családok minden ármánya és mesterkedése ellenére. Házasságkötés, szolgálati lakással együtt járó állás viszont csak Tiszatarjánban következett, no, így születtem én Mezőcsáton.

Röviddel azután, 1971. szeptemberében apám kissé talányos körülmények között meghalt. Egyik reggel elment dolgozni, anyám három hétig nem tudott róla semmit. Nyomozás, kétségek után a Tiszában találták meg Tiszalöknél. Anyám mindez alatt megőszült, 26 éves volt akkor.

 

8.jpg

 

A fenti (8-as) oldal montázsa felett olvasható szöveg:

1971. szeptember 27-én hétfőn reggel 6 órakor apám elindult biciklivel Tiszatarjánból Tiszakeszire az erdészetre, az éves leltárral, egyeztetés céljából. Soha többé nem láttuk. Anyukám délután hiába várta. Másnap bement Mezőcsátra jelenteni a rendőrségen az eltűnését. Pár nap múlva kezdték csak el a keresését, bízva abban, hogy hazamegy. Keresték mindenhol, a saját udvarunkban, a szénaboglyában, a galambdúcban, a környéken lévő kacsaúsztatóban... Mivel sehol nem találták, kiterjesztették a keresést.

Az ismerős halászok a Tiszában és a holtágakban csáklyákkal, a fakitermelők az ártéri erdőkben. Két hét elteltével kezdte mindenki feladni. Semmi nyom nem maradt. A bicikli, amivel elindult, ugyanúgy eltűnt, mint a táska, amiben a leltár anyaga volt. Ekkor lépett nagymamám, és anyámat rábeszélte, hogy menjenek el a híres putnoki halottlátó asszonyhoz. Anyám nem hitt az ilyen földöntúli szemfényvesztő dolgokban, de a kellő nyomás és kétségbeesés hatására beadta a derekát.

Már a fogadtatás is megdöbbentő lehetett: a nő kiszólt az előszobában várakozók közé, hogy az a fiatal nő jöjjön be, akinek eltűnt a férje és sietnie kell, otthon várja a három éves kislánya. Bejelentkezés nélkül, spontán kerültek oda, ez megdöbbentést keltett bennük, de a bizonytalanság és kétségek miatt fel sem tűnt nekik. Ami ezután történt, mély nyomot hagyott anyámban.
A nő a saját hangján ugyan, de apám szavait használva beszélt hozzá. A becenevet, amit csak ők tudtak és sajátságos szavait, mondatképzését alkalmazta. Elmondta, hogy nem akart meghalni, sajnálja, hogy itt kellett bennünket hagynia, nem önszántából történt, ami történt. A Tiszában van, nemsokára megtalálják a rendőrök. Többet nem mondhat, mert a rendőrség dolga a nyomozás. Egy hét múlva valóban megtalálták a holttestet, Tiszafürednél a hídnál. A nyomozás nem járt eredménnyel, nem találták meg a biciklit sem, így nem lehetett tudni, hol kerülhetett a Tiszába. Csak a személyes dolgait kapta meg anyám, amit a zsebében találtak. Óra, nyaklánc, zsebkendő... Érdekes módon a rólam és anyámról készült fényképek viszonylag épségben megúszták a vízben ázást.

Ezután visszaköltöztünk Miskolcra, vagyis Ómassára, nagymamámékhoz. Az erdő szeretete és az erdészet soha nem maradt ki az életemből, ezt a gyerekeimbe is sikeresen átültettem. Óvodás koruktól erdészeti vetélkedőkre hordtam őket. Szerencse, hogy az éppen aktuális óvónő, majd tanítónő is ilyen mentalitással rendelkezett, így partnerre találtam bennük. A fiam ötödikes volt, amikor úgy alakult, hogy a tanárnő egyéb elfoglaltsága miatt én vittem egy ilyen vetélkedőre az osztály kis csapatát. Az egyik bükki állomáson egy öreg erdész bácsi mutatta a gyerekeknek a helyes csemeteültetési módszert. Végig szemmel tartott, majd a végén odajött, átölelt, majd a nevemen szólított. Soha életemben nem láttam. Gondoltam én – de ő közölte, hogy három éves sem voltam, amikor utoljára látott, és hogy nem változtam semmit. (Ezek szerint gyerekkoromban idős fejem volt.) Elmesélte, hogy még Tiszatarjánban járt nálunk, apámat és nagyapámat jól ismerte. Nagymamámmal szomszéd faluban nőttek fel Erdélyben. Ő Nagybaconban, nagymamám Kisbaconban. Erdész pályafutását a Hargitán kezdte. Ezután találkoztunk még párszor, elmesélte apám sztoriját a kívülálló szemszögéből. Szerinte és többek szerint is nem véletlen, hanem idegenkezűség lehetett. Az akkori pletykák szerint apám rájött valami belső disznóságra és ezért eltették láb alól. Az ügy elévülése miatt nem lenne értelme a múltat bolygatni.

Én még sokáig álmodtam és álmodoztam arról, hogy apám nem halt meg. Azt gondoltam, hogy külföldre ment a gondjai elől és vissza fog hozzánk vagy értünk jönni. Még ez is jobb, mint a halál...

A bácsi szeretett volna velem visszamenni a Hargitára. Szerette volna megmutatni nekem a szülőföldjét. Sajnos nem tudtam már élni a lehetőséggel, a bácsi elindult egy régi kolléganőjével és annak férjével. Visszafelé jövet baleset érte őket a Gyergyószentmiklós és Parajd közötti úton. A nő azonnal meghalt, a férje több törést szenvedett, az erdész bácsi combnyaktörést, ami pár hét múlva el is vitte. De utolsó útján látta a Hargitát...

 

Lábjegyzet:
1 Bár valóban sokan a dupla-vés írásmódot ismerik ma is, a típus valódi neve VEF volt, a keleti blokkban, de a Szovjetunióban gyártották, egész pontosan: a Valst Elektrotehniska Fabrika, Riga, Latvia

Szólj hozzá!
2015. december 01. 20:41 - wmitty

A Szinváról fúj a lázadás szele – PFM II/1

Másodjára másodikként megjelent kötetet vesszük sorra: Darázs Richárd talányos című visszaemlékezése 2013-ban jelent meg (300 példányban, mint a legutóbbi időkig minden egyes rész).

A Moszkvics a szakadékban az egyik alfejezet címét viseli kiemelve, s ha már a címlapra utalunk, hadd hívjuk fel az olvasó figyelmét egy állandó motívumra, amit talán magától is kiszúr: az első füzetre még csak az egyik szerző ötletére kikerült avasi kilátó-grafika utóbb állandó képi szimbólummá vált. Sziluettként ettől fogva minden címlapon ott van, és ott lesz – ez a tördelőszerkesztő határozott terve.

Előszó mint száz – Te eszel, én iszom – Öcsémcsávó facsiga!, újbérházasiak – Alkonyok – Ismerkedés a természettel: a Fehér-mocsár környékén – Legszebb ruha – Bányász és Kaláka – A Szinváról fúj a lázadás szele – Megjelent a Déli Hírlap! – Buszforduló – Gyerek-kulcs, kulcsos gyerekek – Gyíkó!

Szóval akkor mi is volt azzal a Moszkviccsal?! Kiderül az alább beemelt oldalak egyikéről. A kötet első harmadát tárjuk most elő, komplett oldalképek formájában. Két lap kakukktojás, ezek ugyanis nem szerepeltek a nyomtatásban megjelent kiadványban - csak a PDF-en online terjesztett verzióban helyeztük el utólag. (Ott nem téma a nyomdaköltség, ugyebár.)

A sorozat kiadója az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. A kötet teljes egészében online elolvasható az alábbi linken. Nyomtatott formában pedig megrendelhető a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon – miskolci – a rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez.

 

24-2_1.jpg

24-2_2.jpg

24-2_3.jpg

24-2_4.jpg

24-2_5.jpg

24-2_6.jpg

24-2_7.jpg

24-2_8.jpg

24-2_9.jpg

24-2_10.jpg

Szólj hozzá!
2015. október 30. 19:00 - wmitty

Rendszerváltók az Avason – PFM I/1

A Kapusi Krisztián és Tokár Zsolt által jegyzett Muslicák a demizsonban című kötet (megjelenés éve: 2012) címlapja, 2-es oldali bevezetője, és első négy oldalának sztorijai:

Zsákutca – Zsoltika – Rendszerváltók az Avason I. – Nyáron – Rendszerváltók az Avason II. – Gyurkabáttya forever! – Ötven fillér – Csabán

A sorozat kiadója az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. A kötet teljes egészében online elolvasható az alábbi linken. Nyomtatott formában pedig megrendelhető a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon – miskolci – a rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez.

 

24-1_1.jpg

24-1_2.jpg

24-1_3.jpg

24-1_4.jpg

24-1_5.jpg

24-1_6.jpg

24-1_7.jpg

Szólj hozzá!
'50-60-70-80-as évek a borsodi megyeszékhelyen - az Avastól a Győri kapuig, Ómassától és Lillafüredtől a MÁV-telepig és Hejőcsabáig