'50-60-70-80-as évek a borsodi megyeszékhelyen - az Avastól a Győri kapuig, Ómassától és Lillafüredtől a MÁV-telepig és Hejőcsabáig

2018. május 01. 16:36 - wmitty

Mindenki hozzánk, a Mosolyba járt – PFM X/1

Iván Zsolt olyan szerző a sorozatban, akinek nem ez volt az első komolyabbnak, terjedelmesebbnek nevezhető publikációja életében. Az ügyvédként dolgozó jogász ugyanis néhány éve saját kiadásban megjelentette különféle történeteit Észmadár címen; ennek a kötetnek néhány profilba illő sztoriját a 10-es PFM is tartalmazza.

A Winnetou a patakparton ünnepélyes bemutatója 2016 őszén nem önmagában zajlott, hanem az Utánam Srácok Fesztivál avasi kilátóban tartott programjának keretében a következő, 11-es folytatással közösen. Annál is inkább, mivel a két füzet mögött álló Zsolt, illetve Andrea nem csak az átjárós baráti kör tagjainak számítanak, de összeköti őket a hámori Waldorf iskola is: egyikük tanárként, másikuk szülőként kötődik az oktatási intézményhez. A jól sikerült rendezvényről - amelyen a közönség zömét értelemszerűen waldorfos diákok adták - videófelvétel készült, itt megtekinthető-végighallgatható.

A Winnetou...-ból is szokás szerint, első nekifutásra néhány jellegzetes fejezetet, szövegrészt idézünk fel; később majd jön a többi is, amint a blog sorozatában újra elkövetkezik a 10-es. Legyen a kvázi-főszereplő most maga a helyszín, a szerzői gyermekkor tere, a borsodi megyeszékhely egyik nagy, mégis a közfigyelemből sokszor kiszoruló városrésze: Görömböly. Azon belül is a Mosoly kocsma...

A Cementgyár és A Gyár – Románcok, Munkások és Fecskék – Aki kovboj akar lenni – Szüleink szereztek egy némakacsa-párt – Kényszerűségből a Csehszlovák 2 – Szerzünk egy gepárdos textilmatricát – Schwarzenegger és az eszmei mondanivaló

A sorozat kiadója az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. A korábbi kötetek teljes egészében online elolvashatók az alábbi linken. Nyomtatott formában pedig megrendelhetők a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon a – miskolci – rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez.

24-10-1.jpg

 

Eleinte Miskolc számomra azt a helyet jelentette, ahová a felnőttek dolgozni jártak. Ahová kora reggel álmosan, félig bóbiskolva elindultak, hogy délután még fáradtabban hazatérjenek.

Alapvetően két fő munkahely létezett, a Cementgyár Hejőcsabán és A Gyár, a Lenin Kohászati Művek. A környezetemben élők nagy része vagy itt, vagy ott dolgozott. Akadt pár kivétel, akiknek máshol volt a munkahelyük – a helyi Téglagyárban vagy téeszben, esetleg valamilyen irodában a belvárosban, de nem ez volt a jellemző.
61.jpgKisgyerekként a helyzetem a többiekéhez képest egészen speciálisan alakult, ugyanis a szüleimnek presszójuk volt, ami megszámlálhatatlan előnnyel, és sajnos attól sokkal több hátránnyal is járt. Én nem tudtam, mi az: egyedül otthon lenni. Hisz kora reggeltől késő estig zajlott az udvarunkon az élet. A műintézmény a környéken sok évig a legelőkelőbb vendéglátóhelynek számított, így természetes volt, hogy mindenki hozzánk, a Mosolyba járt. Valóban mindenki, hiszen gyerekkoromban teljesen természetes volt az, hogy délutánonként és hétvégenként az egész család felkerekedett és együtt látogattak el a presszóba, mint az akkori kulturális és társasági élet valódi központjába. A hűtőpultban sütemény, mellette csavarós gépi fagyi, a gyerekeknek üdítő, a felnőtteknek ízlés szerint mindenféle alkoholos nedű... Hiába a nagy kerthelyiség a sok asztallal és székkel, egy-egy hétvégén lehetetlennek bizonyult szabad helyet találni az udvarunkon. Tizenöt-húsz fős csoportokban múlatták az időt a helyiek órákig. A gyerekek a kötelező krémes és Márka üdítő után mehettek a kőhajításnyira lévő hatalmas játszótérre, a felnőttek pedig a kádári szabadság talmi napfényében sütkérezve átadták magukat az önfeledt beszélgetésnek. Volt egy helyiség, amit mindenki csak Klubnak hívott, ahol vérre menő sakkpartik folytak szinte egész nap, szabályos versenyrendszerben. Ide csak a kiváltságosok tehették be a lábukat.
A fentiekből következett, hogy nekem soha nem kellett barátok után járnom, a környékről minden gyerek megfordult előbb-utóbb nálunk. Az is igaz, hogy közel s távol soha semmit nem tudtam úgy tenni, hogy perceken belül ne szerezzen róla valamelyik szülőm tudomást, engem mint a kocsmáros fiát tíz gyerek közül is minden felnőtt kiszúrt, hisz jól ismertek. Így fordult elő, hogy sokszor én akkor is jelen voltam egy-egy gyerekcsíny elkövetésénél, ha éppen a környéken sem jártam...

56.jpg

Kora reggel a melósoké lett az udvarunk. Nyitáskor hosszú sor kígyózott a kapu előtt. Pillanatok alatt a Románcok, Munkások és Fecskék átláthatatlan, bűzös cigarettafelhője terítette be a söntést, ahogy beözönlöttek a műszak utáni felesre, sörre. Bő félóra elteltével aztán minden elcsendesedett. Akkor még nem volt szokás naphosszat kocsmázni, ki-ki gyorsan felhajtotta az adagját s ment haza. Két óra után ugyanez megismétlődött, ahogy a gyárak kiöklendezték magukból a délelőttös műszakot. Pontos időrend szerint érkeztek a vendégek: először a Téglagyárból, majd a HCM-ből, legkésőbb a város túlfelén lévő LKM és Digép dolgozói.

Kicsi koromból két belvárosi emlékem van csupán. Ködös, nyálkás őszi estén apámmal vagyok a Széchenyi utcán, derékszíjat keresünk a nadrágomba. A neonreklámokra és az akkor még ijesztően zsúfolt utcára emlékszem, ahogy kétségbeesetten igyekszem nem elhagyni apám biztonságot nyújtó kezét, mellyel belémkapaszkodott és vonszolt maga után. Hiába, a vásárlás akkor sem volt már az erőssége. Végül – azt már nem tudom, hogy hol – vettünk egy Levi Strauss övet, melynek csattján westernjelenet látszott nagy, ekhós szekérrel.
Négyéves körüli lehettem, amikor részt vettem életem első és egyben utolsó május elsejei felvonulásán. Sem szüleim, sem nagyszüleim nem voltak tagjai a Pártnak, ezeken a kötelező rendezvényeken sem vettek soha részt. Ez alkalommal nem tudom, hogyan kerültem oda és kivel, csak a hatalmas tömegre emlékszem, meg arra, hogy nagyon sokat kellett gyalogolnunk. A Csabai kapu rémlik, mintha ott masíroztunk volna. Jobban mondva én valakinek – talán a nagybátyámnak? – a nyakában ültem és fentről néztem a forgatagot.

33-fg.jpg

Hatéves voltam, amikor Winnetou megszületett egy hétköznapi nap délutánján, napköziben a 28-as általános iskola udvarán a domboldalon, a betonakna félgömbje mellett. Akkoriban természetes volt, hogy minden görömbölyi a helyi iskolába járt, mindenki ismert mindenkit, nem voltak köztünk idegenek. Első osztályosként – mint bárki más – én is napközis voltam. Ebéd után házi feladat, majd szabad játék négy óráig, amikor is hazamehettünk végre. Mi, fiúk, minden iskolai szabadidőnket a dombon töltöttük, ahol elengedve fantáziánkat kedvünkre rohangálhattunk. Egyik alkalommal Zoli, aki afféle vezérszerepet töltött be közöttünk, kitalálta, hogy háborúznunk kell. A háborúhoz ellenségre is szükség volt. Úgy döntöttünk, kovbojokra és indiánokra oszlunk, a két csapat egymással fogja vívni életre-halálra menő harcát. Természetes volt, hogy Zoli lesz az egyik csapat főnöke. A másik meg én lettem. Zoli közölte, hogy ő kovboj, úgyhogy mindenki, aki kovboj akar lenni, álljon be a háta mögé. Én az indiánoktól kértem ugyanezt. Demokratikus elvek mentén osztódtunk, ki-ki maga dönthette el, melyik csapatba kerül. Ekkor szembesültem életemben először azzal, hogy nem feltétlenül azokat az elveket vallom, amiket a nagy többség. Szentül meg voltam győződve, hogy indiánnak lenni a lehető legfantasztikusabb dolog a világon. Sajnos, az osztálybéli tizenkét fiúból mindösszesen hárman voltak ugyanezen az állásponton (engem is beleszámítva). Így történt, hogy az elkövetkező években folyamatosan a sokszoros túlerőben lévő fehér telepesek elől kellett menekülnie a maroknyi indiánnak.

017-sz.jpgWinnetou azonban nem az iskolában volt igazán elemében, hanem a patakparton. A patakparton, ami a házunktól mindössze húsz méterre helyezkedett el. Az utcánk azzal az egyedi jelleggel bírt, hogy a páros és páratlan oldala között folyt a Patak. Biztos van valamilyen neve, de mi csak Patakként ismerjük a mai napig. Mindkét oldalát töltés határolja, dombként magasodik az utca fölé, fákkal – főleg akáccal – sűrűn benőve. A burjánzó aljnövényzetet méter magasságú csalán, lapulevél, bogáncsbokrok alkották. Egyszóval ideális játszóhely volt a gyerekek számára. Elmondható, hogy barátaimmal szó szerint a patakparton nőttünk fel, hisz - ha épp nem iskolában voltunk – tízéves korunkig az összes szabadidőnket itt töltöttük. A törzs állandó tagjai – rajtam kívül - Pisti és Bandi, a két legközelebbi szomszédfiú voltak, de hat-nyolc környékbeli fiú tűnt fel nap mint nap a táborunkban, hogy együtt csodálkozzunk rá az egyre jobban kinyíló világra. Szakirányú ismereteinket főleg az akkor rendszeresen sugárzott Gojko Mitić-filmekből szereztük, de emellett rengeteg könyvélményben is részünk volt. Apai nagyapámnak köszönhetően ötévesen már folyékonyan írtam és olvastam, nyolcéves koromra a teljes hozzáférhető Karl May indiános életművet elolvastam, legalább kétszer. Így hát a megszerzett elméleti tudást csak át kellett ültetni a gyakorlatba.
Nyáron reggeli után egyből a Pataknál találkoztunk, és csak addig mentünk haza, amíg bekaptuk az ebédet, hogy utána sötétedésig ismét azon a kétszáz négyzetméternyi – számunkra az egész Mindenséget jelentő – bozótosban tanyázzunk. A méretes fákra kész kunyhókat eszkábáltunk, létrával, falakkal, tetővel: mindenkinek saját kis fészke volt, amit berendezett és karbantartott. A törzsi gyűlések számára külön kis teret tisztítottunk meg a növényzettől. A Patakban kőfúrók, ebihalak, békák éltek, amiket befőttesüveggel fogdostunk össze és próbáltunk otthon minél tovább életben tartani – szüleink nagy bánatára. Az én anyámnál a biztosítékot az verte ki, mikor két gyíkot fogtam és kartondobozból eszkábált „házukat” a szobámban a könyvespolcon helyeztem el. Jó gazda módjára összegyűjtöttem egy maréknyi szöcskét, eleségül beengedtem a gyíkokhoz. Egész éjszaka a pattogásukat hallgattuk, amint a doboz oldaláról visszaverődtek szegények. A harmadik napon ultimátumot kaptam: vagy én engedem el a gyíkokat, vagy anyám dobja ki őket. Addigra már annyira büdös volt a „terrárium” környékén, hogy a szobában sem nagyon lehetett megmaradni. Fájó szívvel, de engedtem az erőszaknak, a gyíkokat kivittem a törzsi szállásra dobozostól együtt. A terv az volt, hogy majd ott tartom őket háziállatként, de másnap reggelre csak a szétcincált dobozt találtam meg; valószínűleg egy kóbor kutya vagy macska dúlta szét egykori lakhelyüket. Arra sosem derült fény, hogy a gyíkok megúszták-e a kalandot, vagy ők is a kóbor állat martalékává váltak...

Teljesen megszokottnak számított, hogy minden háznál tartottak háziállatot, főleg baromfit, de nem volt ritka a disznó és a nyúl sem. Nyolc-tízéves gyerekként természetes része volt az életünknek, hogy a háziállatokat mi gondoztuk. Nem mondható megerőltető munkának, de rendszerességet igényelt. Reggelente megetetni, megitatni, napközben a tyúkoknak füvet vagy csalánt szedni – tudtuk, hogy erre figyelnünk kell, különben lesz nemulass. Nekünk általában csak tyúkjaink voltak, amikkel a legkevesebb a baj, eléjük szórtuk reggel a kukoricát, szedtünk pár marék füvet, megtöltöttük az itatójukat, és egész napra le voltak tudva.

mozimusor_forras_bodnar_laszlo_mam_masolata.jpg

Egyszer valamilyen ismeretlen ötlettől vezérelve a szüleink szereztek egy némakacsa-párt. A tojó végezte a dolgát, sorra tojta a tojásokat, amikből egyszer csak, ahogy az már lenni szokott, kiskacsák keltek ki. Nálam öt évvel fiatalabb öcsém ekkor lehetett négyéves forma. Kitalálta, hogy a frissen kikelt kiskacsákat kiviszi a patakpartra, mondván, a kacsák – ezt már ő is tudhatta a gyermekdalokból – szeretnek fürdeni. Összeszedte szegény pelyhes jószágokat, és suttyomban kihozta őket a táborunk mellé. Nem nagyon foglalkoztunk vele egészen addig, míg egy nagy csobbanást nem hallottunk s fel nem hangzott az öcsém bömbölése. Mindannyian a parton termettünk, éppen akkor evickélt ki az alig tízcentis vízből a tesóm, kezében tartva egy, akkor már feltűnően ernyedten lógó kiskacsát és mellé hangosan hüppögött az első ijedelem elmúltával. Történt ugyanis, hogy nemes egyszerűséggel bedobálta a kacsákat a vízbe, és várta, hogy azok boldogan úszkáljanak. A kacsák viszont úszás helyett egyesével elmerültek és nem akartak feljönni a felszínre. Négy kacsatetemet szedtünk össze a vízből, a többit elvitte a sodrás. Próbáltuk menteni a helyzetet, négyen – kezünkben egy-egy jobb sorsra érdemes kacsával – vissza akartunk lopózni az udvarunkra, hogy majd visszatesszük szegény állatokat a baromfiudvarba, s próbálunk úgy tenni, mintha mit sem tudnánk a haláluk okáról. Ám fölöttébb nehéz vállalkozás négy gyereknek libasorban észrevétlenül átlopózni egy teljesen tömött kocsmaudvaron. Anyám persze egyből kiszúrta, hogy rosszban sántikálunk, hát kénytelenek voltunk töredelmesen bevallani mindent.
A patakpart volt tehát tízéves korunkig valamennyi kellemes és kellemetlen kalandunk színtere, a legbelsőbb kör, ahol megtanultuk az Élet elemi szabályait. Később a kör egyre tágult, bár még sokáig nem lépte át tartósan a városrész határait.

55-fg.jpgEkkortájt az egyetlen magyar tévéadón és a hétfőnként – nálunk még adásszünet lévén – kényszerűségből bámult Csehszlovák 2-őn kívül a helyi Krúdy mozi volt az, ahol filmes élményekre tehettünk szert. Bár a közös iskolai mozizások is itt zajlottak – november 7-én és egyéb állami ünnepeken kötelezően leadtak az egész iskolának valami szovjet háborús filmet –, mégis a péntek esti filmnézések voltak, amik az igazi kalandot jelentették. Hétfőn, szerdán és pénteken ment a filmvetítés, de minket általában csak pénteken engedtek el, akkor is csak azokon a heteken, amikor szombaton nem volt tanítás. Az első iskolai éveinkben ugyanis mi még egyik héten délelőtt, másik héten délután jártunk suliba, a délelőttös héten szombaton is volt három óránk. A városi mozik közül mindig hozzánk érkeztek utoljára a filmek. Először vetítették a Kossuthban és a Békében, utána a többi belvárosi moziban, majd a csabai Petőfiben, és csak ezután „kaptuk meg” mi a kópiákat – nagy bánatunkra. Ettől függetlenül a Csillagok háborújától a Nevem Senkiig – amit csak Görömbölyön hatszor láttam! – minden korszakos alkotást végignéztünk, általában 4 forintos jeggyel, ami a vízszintes padlójú terem első négy sorából jogosított fel a film megtekintésére. A hátsó sorokat drágábbak adták. Onnan anélkül is élvezhető volt a film, hogy az ember nyaka elgémberedett volna a felfelé nézéstől, de minket, gyerekeket akkor ez a legkevésbé sem zavart.

Ritkán bár, de azért tettünk egy-egy felfedezőutat a belvárosba is. Például amikor a trafikok döntő többségét végigkutattuk gepárdos matrica után. Történt ugyanis, hogy kisdobosként szabadon választhattunk nevet az őrsünknek. Az osztályunkban két őrs üzemelt, a fiúké és a lányoké. Ha jól emlékszem, Zolinak támadt az ötlete, hogy legyünk Gepárd őrs, amit meg is szavaztunk, egyöntetűen. És itt kezdődtek a gondok. Egy valamirevaló őrsnek ugyanis zászlóra van szüksége, márpedig mi azt akartuk, hogy a miénk legyen a legszebb zászló az iskolában. Gepárd őrsként pedig természetes volt, hogy gepárd virítson a zászlónkon. Mint később kiderült, jobban jártunk volna, ha oroszlánra, farkasra vagy akár elefántra esik a választásunk, de mi a gepárd mellett tettük le a voksot.

52-fg_masolata.jpg

Elhatároztuk ugyanis, hogy szerzünk egy gepárdos textilmatricát, azt varrjuk a zászlóra. A baj csak az volt, hogy ilyen egyáltalán nem létezett. Megkaptam a nemes feladatot, hogy szerezzem be a hozzávalót. Nyakamba vettem a várost, elkezdtem felkutatni az elképzelhető lelőhelyeket. Első állomásom - mint legközelebbi ilyen objektum – a hejőcsabai buszmegállóban lévő trafik volt. Ahol azt sem tudták, mi az a gepárd! Felültem tehát a buszra, s addig mentem, míg egy újabb trafikosbódét meg nem láttam. Leszálltam és újra próbálkoztam. És ez így ment napokig. Az őrs tagjai először nem hitték, hogy lehetetlen beszerezni a zászlónk ékét, de miután már hármasban róttuk a várost hiába, végül igazat adtak nekem. Emlékeim szerint egészen a Győri kapuig eljutottunk a keresgélés során. A helyzetet végül anyám oldotta meg: megunván a sok csatangolást, valahonnan szerzett egy leopárdos képet, amit odaadott nagyanyámnak, ő pedig ráhímezte a zászlóra. Végül is igaza lett, senki sem mondta később, hogy nem gepárd van a zászlón. A kész művet a padlásunkon tartott őrsgyűlésen avattuk fel, természetesen ünnepélyes keretek között.
Kiskamaszként valamelyest kinyílt előttünk a világ, az utcából mind gyakrabban kimerészkedtünk a „faluba”. Egyre kevesebb időt töltöttünk a Pataknál, egyre többet a Játszótéren. A környéken több játszótér is volt, de Játszótér, így nagybetűsen: csak egy. Hozzánk ez is közel esett, száz méterre a házunktól, de ide már nem hallatszott sem anyám kiabálása, sem apám füttye, így hát itt igazán szabadnak érezhettem magam. Egyebekben a játszótéren ugyanazok a játékok voltak, mint a lakótelepi betonjátszótereken – rakéta, forgók, hinták, mászókák, lipityóka –, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a teret fű borította és nem beton, a területe pedig messze meghaladta a belvárosiakét. Ide már nem játszani jártunk, legfeljebb a bekerített focipályát használtuk. A játszótér a gyülekezési pont szerepét töltötte be. Tíztől tizenöt évesig mindenki itt futott össze délutánonként, és harminc-negyven fős csapatokban bicikliztük végig a környéket. Egyesével fedeztünk fel minden zugot, lassanként belakva valamennyi kis ösvényt, átjárót és mellékutcát. Nyaranta a faluvégi bányatóban fürödtünk, télen a határban, a Debriben szánkóztunk.

44.jpg

Amikor az időjárás nem engedte, hogy kint lógjunk, a szülőket boldogítottuk, valamelyikünkét, csapatosan. Ilyenkor mindenki hozta magával a műanyag indiános kollekcióját, hatalmas csatákat modelleztünk a pillanatok alatt Sziklás-hegységgé átalakított gyerekszobákban. Személyes kedvencem az ekhós szekeres kollekció volt, az elé kötött négy lóval. Rézbőrűimmel előszeretettel támadtam meg a benne megbújó sápadtarcúakat.

A csatározást megunva vette kezdetét a képregény-cserebere. A kor valamennyi gyermekújságját rongyosra olvastuk, és egymás között addig cserélgettük őket, míg valamennyiünkhöz minden példány el nem jutott. Kezdetekben a Pajtás újság és a Hahota volt a sláger, később egyértelműen a Kockás kiadványok vitték a prímet, a megunhatatlan képregényekkel. Persze, nem Pif kutyafigurájáért, hanem az ősember Rahanért rajongtunk, az ő újabb és újabb kalandjait vártuk minden lapszám megjelenése előtt. Nekem leginkább az Alfa jött be az Asterix képregényekkel, de a Mozaikot is szerettem.
kommando_plakat1.jpgAhogy nőttünk, a képregényeket egyre inkább kiszorította az Ifjúsági magazin, a szocialista kor tinédzsereknek szánt oktató és szórakoztató kiadványa. Mellette megpróbáltuk ismereteinket a Bravóból is bővíteni, ami akkor még csak németül volt kapható. 

Ahogy az első videómagnók kezdtek feltűnni, rendszeressé váltak a közös filmnézések. A Missing in action és a Conan a barbár valahogy mindig előkerült, bár az előbbit már elsőre is nagyon untuk, de nem volt mit tenni: a választék még nagyon szegényes volt. Kedvenc filmemlékem az Arnold Schwarzenegger-féle Kommandó volt, amit eredeti angol nyelven, német alámondással, arab felirattal (!) szerzett meg az egyik haverom papája. Szerencsére a film eszmei mondanivalóját nyelvtudás híján is sikerült megértenünk.

 24-10-28.JPG

A kötet folytatása elolvasható a nyomtatott kiadványban (megjelent 2016-ban), vagy a fent jelzett online verzióban.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://privatfelmultmiskolcon.blog.hu/api/trackback/id/tr1113883026

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

'50-60-70-80-as évek a borsodi megyeszékhelyen - az Avastól a Győri kapuig, Ómassától és Lillafüredtől a MÁV-telepig és Hejőcsabáig
süti beállítások módosítása