'50-60-70-80-as évek a borsodi megyeszékhelyen - az Avastól a Győri kapuig, Ómassától és Lillafüredtől a MÁV-telepig és Hejőcsabáig

2018. április 01. 15:49 - wmitty

Biciklivel a Lekvárgyárig – PFM XI/1

Galli Andrea az Észak-Keleti Átjáró egyesületi baráti körébe tartozik (családjával, azaz férjével és lányaival egyetemben), nagyon sok rendezvényen, fesztiválon részt vett, s így került szóba egyszercsak, hogy akár ő is a PFM-szerzők sorába léphetne. Abba a generációba tartozik, amibe az eddigi köteteket írók zöme, tehát akik megélték gyerekként-kamaszként a rendszerváltás előtti világot is, fontos személyes élményekkel rendelkeznek róla - ám mivel kellő időben átlépek egy másik társadalmi szisztémába, mondhatni, kultúrába, a személyesség mellett megfelelő távolságtartással tudnak egyúttal azokra az évtizedekre visszatekinteni.

Andi a címadásnál tiszteletben tartotta a sorozat kvázi-hagyományát, azaz a szerkesztők ki-nem-mondott törekvését, miszerint "valami valahol" - és a címlapra kerülő mondatban minél érdekesebb, minél inkább korfestő szavak szerepeljenek. Így lett a PFM 11. kötete az Ácskapcsok a fűzfa alatt. Mik, és hol? - a kérdésekre természetesen az olvasók választ kapnak a hetvenes-nyolcvanas évekbeli miskolci sztorikból.

A kötetből jelen blog számára szemezgetve ezúttal a nyitó fejezetekből idézünk fel néhányat. Lesz Trabant és Semmelweis kórház, börtön és Vörösmarty iskola, nagymama kendővel, mamusszal, mackónadrággal, és mesélünk a legendás Gajdács Matyi bácsiról.

Gyermekkorom tükörcserepei – Nénik és bácsik – Édenkert Szirmán – Nyolc év a sitten

A sorozat kiadója az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. A korábbi kötetek teljes egészében online elolvashatók az alábbi linken. Nyomtatott formában pedig megrendelhetők a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon a – miskolci – rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez.

11-1kep.JPG

 

Kezdjük a hármas oldalon! Először az eredeti oldalképekkel, majd folytatjuk sima szövegként, illusztrálva.

11-3.jpg

11-4.jpg

11-5.jpg

Anyukám esküdött rá, hogy ezer közül is megismeri a Trabi hangját, és valóban. „Megjött Apátok!” – kiabálta sokszor anélkül, hogy kinézett volna az ablakon, és mi szaladtunk le kitárni a nagykaput, mert biztosak lehettünk benne, hogy a Trabi pöfög előtte. Társasházban laktunk a Mikes Kelemen utcában, ahol macskaköves utca szökött fel meredeken a Népkerttel szemben. Két oldalán ma is családi házak sorakoznak, kellemes kertekkel. Elérve a Dessewffy és az Aulich utca kereszteződését az emelkedő megenyhül, s páros építésű társasházak sora kezdődik. Kőkerítéseik egész garázssorokat ölelnek fel, kiterjedt udvarokkal. A mi házpárosunk épp a kereszteződés felett áll. Innen hajtott ki Apu minden reggel és ide robogott be minden este lendületes kanyarokkal.
Rendszerint együtt vacsoráztunk. Akkor volt idő beszélgetni, és sokat szóláncoztunk, meg barkochbáztunk. Apuban volt hajlam a professzoros szórakozottságra. Ha valami komplikáltabb esete adódott a kórházban, mindig elmesélte, közben érdekes dolgok történtek a tányérja körül. Imádta a tejet cukrozva, hosszú üvegpohárba töltötte és rádobott három kanál cukrot. Egy alkalommal éppen téliszalámit akart vajaskenyérre tenni, közben mesélt, csak mesélt. Lehúzta a szalámi héját, a szeletet beledobta a tejespohárba, nagy derültségünkre megkavarta, ahogy kell, aztán belekortyolt. Meglepte az ajkának ütköző felvágott: „Hát ez meg hogy kerül ide?” Anyukám nem egyszer talált papírszemeteket a szennyestartóban, ugyanakkor Apu zoknijait a szemetesben...

Anyukám háztartásbeli volt, így sem a bátyám, sem én nem jártunk bölcsibe meg óvodába. Nevelésünk oroszlánrésze Anyura hárult, sőt – és ez volt számunkra a legjobb – két kazincbarcikai unokatestvérem számtalan vakációs hetet töltött nálunk, sokszor úgy éreztem, hogy valójában három fivérem van. Anyu ellátott minket mindenféle jóval. Apukámat nem csak szerettük, de tiszteltük is a tudásáért, otthon azonban Anyunak volt főnöki tekintélye. Ha nagyon elszaladt velünk a ló, le kellett térdepelni egy időre az ágyunk elé, például mikor távolugró bajnokságot rendeztünk a zongora tetejéről (a második emeleten), miközben Anyu a szomszédban kávézott. Nem volt kecmec, tenni kellett, amit mondott. Evidens volt, hogy beágyazunk, este visszapakoljuk a széthordott játékokat a polcokra, meg a zongora alatti nagydobozba. Amikor nagyobbak voltunk, boltba jártunk és lerohangáltunk a szemetesvödörrel az utcai kukához. (Kivéve azt az alkalmat, amikor egy izgalmas regényt kellett félretennem az „Andikám, szaladj már le a szeméttel!” miatt és én annyira benne maradtam a történetben, hogy elmentem a boltba – a teli szemetesvödörrel. A dolog azért is kínos volt, mert a szemét kissé bűzlött, és pláne mert akkor eszméltem fel gondolataimból, mikor automatikusan egy bevásárlókosárért nyúltam. Nos, mivel az ajtó csak befelé nyílt, kénytelen voltam körbejárni a boltot és elnézések közepette kipréselni magamat a pénztári sor meg a darálógépek mellett. Vörös képpel zúdítottam a bolt előtti konténerbe kínos terhemet.)

trabi.png

Biztos vagyok benne, hogy legelső emlékeim nem a Mikes Kelemen utcához kötődnek. Mindkettő olyan, mint egy filmtöredék. Az elsőn két apró piros csizmát látok lépdelni. Felülről nézem, én vagyok. Fűcsomókkal szegélyezett, salakszínű ösvényen tipegnek a csizmák, aztán megállnak egy szőlőlugas előtt. Ez nagymamáéknál van Szirmán, kétségtelen. Egyszer elmeséltem Anyunak, mivel nem tudtam, csak álmodtam-e, és ő legnagyobb meglepetésemre előszedte az előszobaszekrény mélyéről a piros csizmát. Nekem adta, azóta is megvan. Igen kicsi. A másik ősi „filmemben” egy szemüveges bácsi beszél hozzám mosolyogva. Durva szövésű posztókabát van rajta. Falevelek közül, foltokban vetül az arcára a fény. Nem értem, mit mond, arca kicsit föl-le imbolyog. Hasonlít Apura és melegen csillog a szeme, így biztonságban érzem magam. Galli nagyapámról nincs más személyes emlékem. Hároméves koromban vesztettük el. Vele csak Békéscsabán találkozhattam, és Anyu mondta, hogy szerettünk lovagolni a térdén. Őt hátrahagyott hadinaplója révén ismertem és szerettem meg akkor, amikor már rég nem élt – de erről talán később.

 

retro-11.jpgNénik és bácsik

Szeretem az idős emberek társaságát. Ez biztosan attól van, hogy több bácsi és néni költözött örökre a szívembe kiskoromban. Ők még idősebb emberekről meséltek, például a legendás Gajdács Matyi bácsiról, aki nagyvadakra lövöldözött Afrikában - hagyatékául egy leopárdbőr csüngött szobánk falán –, vagy a huncut Jenő bácsiról, aki sokkal kisebb vadakra a Körösök mentén. Ali bácsi, apai nagybátyám szeretett költeményeket szavalni – bárhol, bármikor, intenzíven gesztikulálva – és mikor a rebarbarát lapulevélnek néztem Körös-parti kiskertjében, olyan isteni kompótot rittyentett nekem belőle, „hogy egy életre megjegyezzem!”

Nem lenne igaz gyermekkorom felidézése pót-nagyszüleim nélkül, második emeleti szomszédságunkban. Franciska néni és Laci bácsi nyugdíjas tanárok voltak. Ugyanolyan 64 m2–es, kétszoba-konyhás lakásuk volt, mint nekünk. Unokáik Kanadában éltek, így lettünk mi a pótunokák. Nagyon szerettünk a bátyámmal átmenni hozzájuk, sokféle kincset lehetett megcsodálni. Ott volt mindjárt a konyha és benne egy hatalmas fakredenc. Valójában egy vadászkastély illett volna köré: makkok, tölgylevelek és üvöltő, meg egymásra rontó gímszarvasok voltak belefaragva.

Szerettem megsimítani a szarvasok büszkén felvetett fejét, sőt, még szagolgattuk is a szekrényt, mert olyan jó fanyar illata volt. A szobában pedig ott volt a fából faragott diótörő, aminek jó nagyra lehetett nyitni a száját, meg Franciska néni mindenfelé felaggatott kulcstartógyűjteménye és a kissé bizarr polcdísz, amit félve érintettünk meg: egy igazi orrszarvú-szarv! A falakon és a padlón szép szőttes szőnyegek (később rájöttem: torontáli), no és volt egy kerek asztal, üveglapja alatt képeslapokkal. Laci bácsi szívesen mesélt távoli tájakról, de nótáztunk is vele a teraszon. Két út van előttem, melyíííken indúúúljak? – ez volt a kedvence.

nagyapa.jpg

Gyakran römiztünk... és bevallom, egy lap helyett sokszor többet húztam, hogy tercem legyen. Olykor annyit, hogy már fogni sem tudtam, csak úgy potyogtak ki a kezemből, de tényleg hittem, hogy Laci bácsi nem veszi észre... Franciska néni pedig almakarikákat sütött nekünk palacsintabundában. A legjobb mégis az volt, ha kikísérhettük Laci bácsit a kiskertbe. A hetvenes években még takaros kis kertek bújtak meg a mindszenti templom felett. Laci bácsi szőlősorai, málnabokrai, virágoskertje, zöldséges ágyásai között állt egy rogyadozó téglaviskó, amiben épphogy elfért egy apró ágy. Laci bácsi „Tündérlaknak” nevezte. Mivel egy ideig meg voltunk győződve, hogy ott tündérek laknak, aggódva vizsgálgattuk azt az oldalát, ahol egészen görbén álltak a téglák. Mi lesz velük, ha a horpadt fal egyszer leomlik? Laci bácsi azt mondta, hogy a tündérek kicsik, de erősek, mert tündérfüvet esznek. Mi is ettünk tündérfüvet, ott nőtt a veteményes szélén. Meggyőzően erős íze volt. (Később rá-
jöttem: snidling) Ebből a viskóból vonszoltuk ki a kempingszékeket – azokon lehetett heverészni a mandulafa alatt, ha túl melegen tűzött a nap. Tiszta időben a Zemplén kék vonulataiban lehetett gyönyörködni.

 

06020829_szirma.JPGÉdenkert Szirmán

Volt az életünkben egy másik csodakert: nagymamáék szirmai otthona a Magyar László utcában. Emlékeim teli vannak színekkel és illatokkal. Semmi nem maradt meg olyan elevenen bennem, mint ennek a portának minden zege és zuga. Látom a feketés foltokat a nyári konyhában felakasztott tükör sarkában, a zöld konyhakredenc fiókjainak kikopott kerek húzóját, a kormos foltot a sparhert felett (na, odáig repkedtek fel nagymama óriáspalacsintái!), látom a virágmintát a hokedlire helyezett lemezvödrön, a döngölt padló szürke fényét, a házon körbefutó járda repedéseit, a kút falának kavicsos betonját. Az udvar közepén zöld gyep, ha sokat esett az eső, mindenhol susulykák bújtak elő. A széleken nagymama virágoskertjei pompáztak, sarkukon egy-egy diófával. A házat két oldalon szőlőlugas árnyékolta be, otelló érett rajta és sokszor láttunk ott kardos lepkéket cikázni. A hátsó kert még nagyobb volt, tágas tyúkóllal, disznóóllal, gyümölcsfákkal és bokrokkal, veteményessel és egy mohos, füves hátú pincével. Szerettem dohos hűvösét, az elvermelt zöldségekből és a boroshordóból kilehelt elegyet. És szerettem a sparherten lefőzött kávé és a fémlapon megpörkölt pászka illatát is. De a legvonzóbb illatot mégiscsak a spájzban lehetett beszippantani: a polcokon befőttek, lekvárok, savanyúságok, nagy kerek kenyér. A szögeken szárított kapor és petrezselyem, a mennyezeti gerendáról kolbász lóg és füstölt oldalas. És a sarokban ott áll spájzbeli útjaim első számú célpontja: az acélkék zsírosbödön. Van-e jobb lakoma, mint nagy karéj pecsenyezsíros kenyeret majszolni kovászos uborkával? Aztán még küldjünk utána egy-két kókuszos kockát...

06020828_szirma_masolata.JPG

Nagyapám valaha pék volt. Nem is hagyta ki soha, hogy jártában-keltében oda ne hajoljon hozzánk és ránk ne hunyorogjon, miszerint: „Kenyeret a népnek, jogot a péknek!” Aztán rá-bólintott, s ment tovább a dolgára. Nagyapának mindig volt dolga. Sosem rohant, de sosem állt meg. Nagy ritkán azért időt szánt rá, hogy elcsenje a fészernek támasztott biciklinket. Akkor körbe-körbe karikázott az udvaron. Mókás volt, mert a bicikli kicsi volt alatta, igen sűrűn tekert, hogy fel ne boruljon, miközben peckesen kihúzott derékkal mórikálta magát. A biciklikkel távolabbi utakat is tehettünk, néha nagyapa is velünk jött, olyankor kitekertünk a földek közt egészen a „Lekvárgyárig”. No, ahhoz is el kellett telnie két évtizednek, hogy rájöjjek: az a gyár nem volt más, mint a Sajó-völgyi szennyvíztelep.
Nagyapának sajátos nyelvezete volt. A legyeket „pusztujkának” nevezte, a televíziót „kolhoz doboznak”. A teát csakis „csájá”-nak, s ha fáradtnak látott minket, összekulcsolt tenyereire fektette az arcát és azt kérdezte: „Sláfen, jaa?” A pusztujkákat elmaradhatatlan janisapkájával csapta le – 100 százalékos pontossággal –, a kolhoz doboz előtt bicskával fogyasztotta el mindennapi kenyerét, turistaszalámival. A levest és a kávét csakis tűzforrón ette-itta, még az egész család csak a fújkálásnál tartott, amikor hunyorogva kérdezte: „Hát ti nem vagytok éhesek?”. Ezen mindig nagyon jót mulatott. Akkor még nem tudtam, hogy német és orosz szólásai meg a forró étkezés a Don-kanyar menti háborús harcokból erednek.

Nagymama összecsavart kendőt kötött ezüstös hajára, szürke mamuszt húzott, mackónadrágot, és köténykével védett otthonkát. A szeme kék volt, mint a tenger, a keze cserzett, de az ölelése puha és soha senki nem hívott engem „Anderkának”, csak ő. Szirmán, a nyári konyhában mindig volt süti a vászonkendő alatt, és nagymama keresztet vetett a kenyérre, mielőtt megszelte.

06020831.JPG

Nyolc év a sitten

Míg családi körben vígan folyt az élet, az általános iskolai élményeim – mások.
Nem tudom, más iskolákban hogyan teltek a napok a hetvenes-nyolcvanas években, de a 11. számú (Vörösmarty) Általános Iskola kiérdemelte azt a nevet, amin emlegettük: ez volt a sitt. Nem pusztán azért, mert minden oldalról panelházak övezték, inkább sajátos belső rendje miatt. Vegyük a szüneteket. A 10 órai és a nagyszünet kivételével minden diáknak a folyosón kellett tartózkodnia, méghozzá folyamatos „körmenetben”. Az aulától a legfelső körfolyosóig egyenletes tempóban keringett körbe, szigorú jobbratartssal a boldogtalan ifjúság.

E kötelező keringőből a mosdók jelentettek menedéket, de oda is őrszemet kellett állítani, mert volt a suliban egy „pálcás tanárnő”, aki oda-odasuhintott az álldogáló renitensek lábszárára, vagy a mosdók felé vette az útját, hogy rajtaüssön az ott tömörülő szabotőrökön. Ha az őr jelzett, egymást taposva menekültünk ki a vizesblokkokból. A pálcásnál csak az úttörőnyakkendős ügyeleteseket gyűlöltem jobban. Az önkéntesek heti váltásban végezték „nemes” feladatukat: felírták a rendetlenkedők nevét. A lista végül az igazgatóiban landolt. Hétfőn jött a fekete
leves: az aulában felsorakozott osztályok elcsendesedtek, irodájából kivonult a „főnök”, oldalán a „smasszerekkel” (helyettesei) s drámai hangon felolvasta, kik voltak az elmúlt héten iskolánk szégyenei. Akinek a neve elhangzott, ki kellett állnia, hogy mindenki jól megnézhesse, és kapott egy beírást. V. Jenci arról volt nevezetes, hogy mindig kihívták a szégyensorba – egyszer nem, nagy derültségünkre ezt nehezményezte is, felháborodva törtetett fel a dobogóra.

Még mindig jobb volt, mint Vitaynak lenni az árkodi iskolában. Már csak azért is, mert minden nap haza lehetett menni. Az utat a Mikes magaslataiból gyalog tettük meg a lakótelep sivár világába. Le a macskaköves utcán, el a Csabai kapu gesztenyefái és a Herman Ottó Múzeum mentén a Sportcsarnokig. Átvágtunk a Megyei Könyvtár előtti „réten”, mindaddig, míg le nem zárták a Technika Háza építésekor.

(Teljes nevén: Tudomány és Technika Háza; 1985-ben adták át a Bodonyi Csaba építész tervei alapján készült épületet)

Mikor nagyobbak lettünk, a múzeum mögötti Kálvária kápolnája mentén ereszkedtünk le a főútra. Még nem
volt ott lépcsősor, sem közvilágítás, így a délutános heteken Anyu kifejezetten megtiltotta, hogy arra mászkáljunk. Nem a sáros ösvény aggasztotta, hanem a bozótosban tekergő szipusok. Néha láttam egy-egy farmerkabátot lődörögni a fák között: sportcipő, khaki vászontagyó és bozontos haj: a kiegészítők. Egyszer az egyik kirontott a bozótosból, kezében zacskó, hatalmasakat ugrott, pörgött, ordított: „Egy ki...szott hős akarok lenni! Értitek? Egy hős!” - azzal elrohant a feszületek felé.
Szomorú látvány volt a kicsi avasi kápolna, de én szerettem. Lépcsői letöredeztek, beszakadt tetején át egy gesztenyefa nyújtózkodott az ég felé terebélyes ágaival beárnyékolva az omladozó falakat.

A suliban voltak kedves, jó tanárok is. Nagyon szerettem az első tanító nénimet, és azt a végtelenül kedves nőt is, aki az utolsó években volt az osztályfőnököm. Rajztanárnőnk igazi sztár volt, aki sokszor kiragadott minket az április 4-i és november 7-i plakátrajzolgatások monotonitásából, és nagy lelkesedéssel tanította nekünk a művészettörténetet. Testnevelés tanárnőnk volt a másik kedvencem. Mindenkire odafigyelt: amikor hetedikben egy vírusos agyhártyagyulladás miatt hosszú hiányzás után, virgáccsá fogyva tértem vissza, heteken át külön gyakorlatokkal segített visszanyerni az erőmet. Nem úgy egyik orosztanárnőm, aki azonnal bevágott egy karót, mivel házi nélkül tértem vissza.
A tesiórák akkor lettek kiszámíthatatlanok, mikor átkerültünk G. bácsi kezei közé. Vele az volt a baj, hogy időnként kissé megittasodott. Ilyenkor tornasorban álltuk végig az órákat, újra és újra elénekelve, hogy „Kék a kökény, recece...” , miközben ő mély átéléssel vezényelt a bordásfalak alatti tornapadról. Mivel panasz nélkül viseltük tanáraink rigolyáit, szüleim sem jártak be felháborodva, csak ha látható következményei voltak a történteknek. Az egyik egy szederjes monokli volt a szemem alatt, amikor zenetanárnőm fegyelmezés végett arcon dobott a kulcscsomójával, bár nem nekem szánta. No, több sem kellett egy szemész apukának...

dscf4158.JPG

Ez ötödikben történt, a legnehezebb év mégis a hatodik volt. Megízleltem a kiközösítés keserű kenyerét. Vannak lelkek, akik mások rendszeres gyötrésére pazarolják energiáikat és a mi osztályunkba is jutott ilyen. Magas sarkú cipőt vett fel, sminkelte magát, bár ez szigorúan tilos volt. Mind tudtuk: ő valami „főmufti lánya”. Magamban csak Rücskösnek hívtam pattanásos arca miatt. Csatlósokat gyűjtött maga köré, fodrászhoz vitte őket, szagos radírt és különleges tollakat hozott nekik, kólát fizetett suli után a közeli Csemege büféjében. Bármikor kieshettek kegyeiből és eljött a bosszú ideje. Én ezt a kört kihagytam. Hatodik elején meghívott egy kólára, nemet mondtam. Másnap a szünet alatt kiborult a táskám, füzeteim, könyveim kötelező papírcsomagolása megszaggatva, összefirkálva. Ez így ment egész évben. Kigúnyolták kislányos copfomat, bátyámtól megörökölt ruháimat (szűk farmerjersey gatyó és siltes sapka: szívesen hordtam), a tolltartómat, cipőmet – mindent. A legrosszabb mégis az volt, hogy nem szóltak hozzám – még a fiúk sem –, mert senki nem akart a Rücskössel ujjat húzni. Kibírod – mondtam magamnak és nem szóltam senkinek. Szívem bánatára amúgy is eljött az orvosság – az első szerelem. Volt egy osztálytársam, akinek nagyon szép zöld szeme volt és nagyon szép bőre. A tornasorban mindig az ő lábát néztem, mert olyan szép színe volt. Aztán levelet kaptam tőle, onnantól kezdve hazakísért és kézen fogva andalogtunk a panelek közt. Iskolában csak titkos leveleket váltottunk (V.V.H.SZ., azaz Várom Válaszod, Ha Szeretsz). Innentől fogva lepergett rólam a kiközösítés – míg a Rücskös közbe nem avatkozott... Becsengettek. Siettem a terembe, már a folyosón hallottam a röhögést. Rücskös a terem közepén állt, kezében a zöldszemű utolsó leveleivel, amit a tolltartómból lopott ki. Hangosan olvasta fel őket, egyiket a másik után. „V.V. H. Sz. Hát ez meg mi? Melyik hülye van oda ezért a békáért?” Csend volt, és az én hősöm csak állt a földet nézve. „Szerintem te írtad magadnak” – mondta, apró cafatokra tépve a lapokat. Az osztály vadul röhögött. Ez volt az a pillanat, amikor minden keserűségem beköltözött az izmaimba. Elrugaszkodtam az ajtótól és rövid sprint után úgy csapódtam bele Rücskös testébe, akár a bomba. Vicces, hogy éppen a fizikai előadóban voltunk, ahol már tanultunk az ütköző testek mechanikájáról. Valahogy lábon maradtam, ő berepült a padok alá. Kétségbeesett hadonászásával egy széket is magára rántott. A fizikatanár, L. papa ekkor lépett be az ajtón. Tartottunk tőle, csönd lett és elkezdődött az óra. Hamarosan papírgalacsin landolt az asztalomon: „Ezt még megkeserülöd!”. Hátrafordultam és addig néztem Rücskös arcába, míg el nem fordult. Mindenki látta és nem keserültem meg. A zaklatások véget értek, Rücskös soha nem szólt hozzám, a többiek viszont igen, és én megbékéltem velük, de a szép zöld szemű hiába írt leveleket, nem válaszoltam többé. A két utolsó évben ráhajtottam a tanulásra, mert oda akartam járni, ahová a bátyám, a Földes Gimnáziumba, és oda kitűnő bizonyítvány volt a belépő...

11-utolso-szepia-kep.JPG

 

A kötet folytatása elolvasható a nyomtatott kiadványban (megjelent 2016-ban), vagy a fent jelzett online verzióban.

A kettős (PFM X-XI) kötetbemutatóról készült videófelvétel itt tekinthető meg.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://privatfelmultmiskolcon.blog.hu/api/trackback/id/tr5513798400

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
'50-60-70-80-as évek a borsodi megyeszékhelyen - az Avastól a Győri kapuig, Ómassától és Lillafüredtől a MÁV-telepig és Hejőcsabáig