'50-60-70-80-as évek a borsodi megyeszékhelyen - az Avastól a Győri kapuig, Ómassától és Lillafüredtől a MÁV-telepig és Hejőcsabáig

2017. augusztus 17. 15:10 - wmitty

Volt egyszer egy Avas – PFM VIII/1

Vajda Csilla az Avasi Borút Egyesület és az Észak-Keleti Átjáró baráti kapcsolata keretében került célkeresztbe: megkértük, lépjen be a PFM-szerzők sorába. A kiadvány szerkesztőinek egyik titkos törekvése, hogy a hölgyek számarányát javítsa a sorozatban; ez végül is a legutóbb szakaszban olyan jól sikerült, hogy már ellenkezőjébe fordult át!

A tavalyelőtti megjelenések egyike volt a címbe és címlapra az Avast, a borsodi megyeszékhely kultikus hegyét-dombját emelő kötet, amely téma természetesen visszatérő a szériában. Nota bene, itt is a nyitóoldalra került „árnyékként” a kilátó jellegzetes sziluettje, mint minden megjelent számnál (mókás, hogy ennek ellenére akadtak olvasók, akik már egyik-másik újabb megjelenésnél reklamálták a vélt hiányát: nem vették észre!).

 Ebbe az első blokkba a 2015-ös megjelenésű VIII-as füzetből három sztori fért be.

(Bezzeg a nővéred!) – A „Vajda fiúk” – A Vörösmarty

A sorozat kiadója az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. A korábbi kötetek teljes egészében online elolvashatók az alábbi linken. Nyomtatott formában pedig megrendelhetők a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon a – miskolci – rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez.

24-8-1m.jpg

 

Biztos vannak a Kedves Olvasók között olyanok, akik emlékeznek arra, hogyan nézett ki az Avas hegy a lakótelep felépülése előtt. A Szabadságharc utca – ahol ma a 35-ös busz és a lakótelep gépkocsiforgalmának nagy része jár – burkolat nélküli zsákutca volt. A vele párhuzamos Vasvári utca – és az összes többi környékbeli útvonal – macskaköves burkolattal bírt, és meredekségének köszönhetően télen a gyereksereg szánkópályájaként funkcionált. Minden autós tudta – kevés volt még belőlük –, hogy ott ne is próbáljon közlekedni, mert jegesre csúszkálták a gyerekek.

A Dessewffy és Aulich utca 3-4 emeletes – téglából épült és kertes! – bérházain túl pedig szőlők, gyümölcsösök voltak, melyekhez vízmosta földutakon lehetett feljutni. A két oldalukon burjánzó fák és bokrok összehajoltak és olyannak tűnt, mintha egy zöld alagútban sétálna az ember. Áprilisban a virágzó gyümölcsfák és az ibolya, májusban az orgona illata lengte be a hegyet, nyáron és ősszel az érlelődő gyümölcsök színezték a lombok zöld árnyalatait. Járművek zaja helyett élénk madárcsicsergés, rovardöngicsélés, esetleg a metszőollók csattogása vagy a permetezés surrogó neszei hallatszottak. A hegy gerincéről látni lehetett, hogyan csapolnak a Lenin Kohászati Művek (LKM) kohóiban. A vörösen izzó és szikrákat köpködő vasfolyam különösen alkonyattájt volt gyönyörű látvány.

A hegygerincen az út elágazott, jobbra az avasi sportpályák, a hadipark és a Kilátó felé vezetett tovább, balra fordulva az Egyetemvároshoz lehetett lejutni. Kisebb ösvények is futottak még keresztül-kasul a hegyen, amelyek a szabadtéri színházhoz, a bobpályához, közvetlenül a kilátóhoz – ahol sütit és fagylaltot is kínáló presszó működött – és a mellette álló Panoráma sörözőhöz vagy a pincesorokhoz vezettek. Utóbbiakat akkor még nem ismertük, de évtizedekkel később ennek is eljött az ideje.
Mariann barátnőmmel főleg a sportpályára jártunk fel teniszezés ürügyén, de fontosabb volt, hogy ott edzett nyáron a Kinizsi jégkorongcsapat. Aztán már nagykorúként a sörözőt látogattuk. Sajnos, már
ekkoriban sem volt nagy élet az Avason, előfordult, hogy a kétfős személyzettel együtt négyen néztünk
meccset a söröző tévéjén vagy Zsolti pincérrel táncoltunk a lemezlovas zenéjére. Egészen családias volt a hangulat.

dessewffy_utcarol_1m.png

 

Életem egyik legszörnyűbb élménye – már ha élménynek lehet nevezni – az avasi kertek letarolása volt. Szokás szerint Mariannal baktattunk fölfelé az ösvényen – mi így hívtuk a dűlőutat –, amikor egyszer csak azt láttuk, hogy nem látunk semmit... Előttünk vagy húsz méterrel zöld fal zárta el az utat, olyan volt, mint egy beomlott alagút. Rettenetesen megrémültünk, pedig soha nem féltünk az avasi rejtekutakon kószálni.

Egymás kezét fogva, szinte remegve közelítettük meg az akadályt és megállapítottuk, hogy valóban az ösvény élő fala szakadt össze, egymásra dőlt fák, bokrok állják el az utat. Összeszedve maradék bátorságunkat átküzdöttük magunkat a romba dőlt dzsungelen és újabb sokkoló látvány taglózott le minket: amerre csak néztünk, mindenhonnan eltűntek a zöld kertek, de még a fű is, és a hegytető sáros-barna, keréknyomoktól szaggatott holdbéli tájjá változott. Mindenfelé tövestől kiszaggatott óriási farönkök hevertek, gyökereiket szinte segítségért meresztve az ég felé. Egymásba kapaszkodva zokogtunk a pusztaság szélén, sirattuk a hegyet, a fákat, az itt töltött gyermekkorunkat, lélekben eltemettünk egy csodálatos korszakot.

És sirattuk azokat az embertársainkat is, akiknek már nem lesz alkalma megismerni az avasi kertek csodálatos világát. Soha többé nem jártunk arra, csak hallomásból tudtuk, hogy rövidesen eltűnt a maradék ösvény, a Kiskanyar, Lehó bácsi több száz rózsatőtől illatozó színpompás kertje is. Fájt, és fáj ma is, gombóc van a torkomban, ha rágondolok. Ja, hogy mi történt? Megkezdődött az avasi lakótelep III. ütemének építése. 

(Az avasi lakótelep a hegy déli-délkeleti lejtőin épült 1973 és 1985 között, három ütemben. Több mint tízezer lakás. Miskolc népességének egynegyede. A harmadik ütemben már kisebb, négyemeletes panelek is épültek, amelyekben nem csak szociális, hanem pénzért értékesített lakások is voltak.)

 

vajda_fiukm.jpgA „Vajda fiúk”

Nekünk gyerekeknek az avasi kertekben lévő gyümölcsfák vonzása ellenállhatatlan volt, és bejutottunk könnyedén, nem lévén kerítés. Csősz ellenben volt, tehát a kijutás már problémásabb lehetett.
Egy ilyen „kertlátogatás” alkalmával többedmagammal kerestünk fel egy hatalmas cseresznyefát. Ez a kert a környék rettegett csősze, Gumiorr felügyelete alatt állt. Pechünkre éppen akkor érkezett a fa alá, amikor mi fent csücsültünk rajta, tehát a lemászás a fülön csípés kockázatát hordozta. Már alig bírtuk tartani magunkat (és szükségleteinket), mire végre elvonult, sűrűn átkozva erkölcseinket és felmenőinket. Elmacskásodva kászálódtunk le, és hazafelé az ösvényen egyenesen édesapánk karjai közé futottunk, aki időközben keresésünkre indult. Megint csak pechünk volt, mert kezében egy hajlékony vesszőt tartott, rajtunk meg – nyár lévén – rövidnadrág volt. Azt hiszem akkor szenvedtük el életünk első és utolsó – nem komoly, de annál
csípősebb – verését. Úgy nézett ki hátul a combunk, mint a kottapapír.

Szóval lakókörnyezetünk roppantul alkalmas volt gyermekkori csínyek végrehajtására.
Ezek egyike a bérházakkal szemben álló kertes házak lakóinak bosszantása volt. Tudják, mi az a sutyingázás? Végy egy legalább 70-80 centis rugalmas vesszőt, tűzz a hegyére mogyorónyi lágy sárgolyót, majd erőteljes lendítéssel lődd a célpont felé! Az üveget éppen nem töri be, de garantáltan ráragad bármire. Történt, hogy valamiért muszáj volt borsot törnünk egy ház lakóinak orra alá. A fehérre vakolt tűzfaluk szinte felkínálkozott: „Ide lőjetek”! Hárman – a húgommal és a szomszéd fiúval – tíz perc alatt vagy 100 sárgolyót juttattunk célba a bokrok
takarásából. Képzelhetik, hogy nézett ki a ház fala... Sajnos, valahogy mégis megtudta a tulajdonos, hogy a 20. szám alatt lakó V. fiú és a Vajda gyerekek voltak a tettesek. A következő módon csöngetett be hozzánk: „A Vajda fiúkat keresem!”

 Vörösmarty

Mármint a jeles költőről elnevezett miskolci általános iskola. Érdekes intézmény volt, mert három, egymástól pár utcára lévő épületből állt. A Vörösmarty utcában volt a négy tantermes központi objektum, ide a 3-4. és 7-8. osztályosok jártak váltóműszakban. A másik a Felszabadítók útján volt az épülő sportcsarnokkal szemben, a harmadik – a napközi – a Csabai kapuban3. A két szélső pont között cirka kilométernyi volt a távolság, ami önmagában nem sok, de útba esett a Zöldfa utcai szotyis néni (azóta sem ettem olyan finomra pirított, hatalmas, fehér héjú makukát4), egy „kincseket” áruló trafik, plusz egy fagylaltozó – emberek, 50 fillér volt a gombóc fagyi! –, két élelmiszerbolt. A sláger a fagyasztott szilva volt, 3,10-ért kilónyit lehetett venni. Na, meg a Népkert. Nem csoda, hogy sokszor lekéstük az ebédet.

Az iskolában tilos volt a smink, nem örültek az ékszerviselésnek és a feltűnő öltözködésnek sem. Kötelező volt viszont a kék iskolaköpeny, tisztasági csomag, és kisdobosnak, majd úttörőnek lenni. Nem volt az olyan szörnyű! Sok gyereknek ez adott lehetőséget, hogy, mondjuk, a táborok révén kijusson szűkebb környezetéből és rácsodálkozhasson a világra. Vagy legalább a Balatonra...

Az én évfolyamom volt az utolsó 8. osztály, amelyik a régi iskolából ballagott. Ekkor már 1-2 éve állt a Vörösmarty utcán az első 10 emeletes panelház, és épült vele szemben az új iskola is. Éppen ideje volt, mert a régi már nagyon lepukkant. Olajkályhák, olajos padlók jellemezték, tornaterem nuku, és szerintem itt volt a világ egyetlen női vécéje, amelynek ajtaján kívül volt a tolózár. Mondanom se kell, hogy a vicces kedvű fiúk sokszor rátolták
a riglit, főleg becsengetéskor. Aztán ordíthatott a bezárt lány, amíg ki nem szabadította valaki...
Talán pont a körülmények miatt, de iskolánknak nem volt túl jó híre, kicsit lesajnáltak minket, ha megtudták, hogy a Vörösmartyba járunk, pedig az oktatás-nevelés színvonala szerintem kiváló volt, én például a gimiben jószerével abból a tudásból éltem, amit általános iskolai tanáraimnak köszönhettem.

A kedvencem a földrajztanárom, Veress Erzsike néni volt, aki nem oktatta, inkább mesélte nekünk a világ csodáit. Egyszer éppen az Amazonas flórájáról és faunájáról kápráztatott el bennünket, mondandói között az ott élő félelmetes kígyókkal. Olyan átéléssel hallgattuk, hogy mikor a padtársam izgalmában megfogta a combomra préselt izzadó kezemet, én velőtrázó sikítással rúgtam ki magam alól a széket.

vorosmarty_iskola_szinieloadasm.jpg

8-28m.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://privatfelmultmiskolcon.blog.hu/api/trackback/id/tr9912757640

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
'50-60-70-80-as évek a borsodi megyeszékhelyen - az Avastól a Győri kapuig, Ómassától és Lillafüredtől a MÁV-telepig és Hejőcsabáig