'50-60-70-80-as évek a borsodi megyeszékhelyen - az Avastól a Győri kapuig, Ómassától és Lillafüredtől a MÁV-telepig és Hejőcsabáig

2017. március 21. 18:14 - wmitty

Zoli és a Gennyes Teve – PFM VI/1

A Robinzon a járdaszigeten című kötet, amely anno hatodik volt a sorozatban, továbbörökítette a címekre vonatkozó valami valahol/valamiben szerkezet íratlan szabályát. Annak is megvolt a (nem csak tipográfiai játékot jelentő) oka, hogy a név – a szerző alteregója – z-betűs írásmóddal kerüljön ki a címlapra.

Simonyi Zoltán saját kezdeményezés volt, hogy – bár ez a környék igazából helyszínként nem szerepel a sztorik között – a Bulgárföldön készített fotójának stilizált grafikája kerüljön ki előlre: mert ez itt, ugyebár, a diósgyőri stadion szomszédsága, és sikerült is az elszürkített háttér elébe egy piros-fehér DVTK-s sálat lógatnia a kihalt edzőpálya ócskavas kapujára. A tördelő elfogadta a javaslatot. S hogy utóbbi miért választotta mindemellé a zöldes-szürkés árnyalatot? Arra igazából nem létezik hivatalos magyarázat. (Azon kívül, hogy a sorozat addigi öt folytatásának kékje-lilája-sárgája-rózsaszínje mellé kellett már egy új szín.)

Zoli, aki civilben waldorfos tanár Miskolcon, pontosabban a hámori iskolában (de a majláthi, Sas utcai épületben dolgozik), két apró novellát, avagy regénytöredéket is elhelyezett kéziratában. Az egyik édesapja valaha volt mesélje a rúgós lábú cigányemberről, aki az Avas lakótelepi házai felett ugrál, míg nem... de ne szaladjunk ennyire előre; a másik pedig saját gyerekkori rémálma, amelyben a mindenki által ismert nagyobb-erősebb-gonoszabb fiú üldözi a lépcsőházban a srácokat, köztük őt is. A rettegett figura gúnyneve ott található jelen posztunk címében is kiemelve.

Kezdjük Karinthyval! – Miskolc szigetek sokaságából áll – Eleinte az Avasra csak – A cigány és a trafipaxos rendőr – Kipiungolt macskák – Haumann és a döglött ló – Utolsó emelet

A sorozat kiadója az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. A korábbi kötetek teljes egészében online elolvashatók az alábbi linken. Nyomtatott formában pedig megrendelhetők a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon a – miskolci – rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez.

24-6-cimlap.jpg

Kezdjük Karinthyval!

„Borzalmas hely ez a Miskolc, bizonyosan Magyarország legförtelmesebb helye, ámbár a második legnagyobb városunk. Az, hogy a színházban csak operett megy, de még a musical sem, csak az ócska régi bécsi operett, csupán tünete valaminek. Nem város – kivéve a főutcán néhány copf stílusú épület – és nem falu. Olyan jellegű közösség, aminek Magyarországon nincs múltja, gyökere, hagyománya, de jövője se. Az amerikai aranyásók telepei lehettek ilyenek: ahová dolgozni, keresni jöttek, ám tudták, hogy ha sikerül is valamit találni, odébbállnak. Sehol az országban ennyi részeg, ennyi ócska kurva. És nagy, fene nagy, végtelen, Hejőcsabától Diósgyőrig, vagy még tovább. Korom, füst, smog, bánat, műveletlenség. A szállodák, vendéglők ócskák.


karinthy_ferenc_rozsahegyi_gyorgy_karikaturaja_ludas_matyi.jpgÉs az 1-es villamos sok-sok kilométeren át végigzötyög és -csörömpöl ezen a hosszúra nyúlt, szürke, vas-kohó-alkohol-örömtelenségben” – írja Karinthy Ferenc naplójában. Nem épp hízelgő sorok arról a helyről, arról az időről, amibe aranyásó szüleim jóvoltából (de talán már nagyszüleim is aranyásók voltak) beleszülettem.

(Karinthy Ferenc 1965 és 75 között dolgozott dramaturgként  Miskolcon. Az idézet 1968 január 23-ról való. Karinthy Ferenc: Napló 1., Budapest, Littoria Könyvkiadó, 1993. 155. oldal.)

Apám, a sármos villanyszerelő, elvitte a velem, vagy nővéremmel viselős anyámat egy bokszgálára a Népkertbe. A történet szempontjából mindegy, kivel is volt terhes, kevesebb, mint egy év van közöttünk, folyton-folyvást versengtünk saját privát életünkért. Dúlt a sportélet a hetvenes években. A Népkert gesztenyefái felöltötték őszi színeiket, a gesztenyék már megértek, lehetett gyűjteni, ahogy mi is tettük sokszor, szép aranyló idő lehetett, sokan kilátogattak, így képzelem. Anyám nem szerette a bokszot, de szerette apámat, így nem mondott nemet. Apám számára – mint prolikölyöknek, mivel gyakran kellett megvédenie magát – a nyers erő, a szemtől szembeni férfias küzdelem lett az egyetlen útja az önérvényesítésnek és önismeretnek. Igazi miskolci, maga is bokszolt kamaszkorában, biztosan jól érezte magát, ahogy a tömeg örömittas morajának kíséretében az egy fejjel nagyobb kölyök véresre püföli – lányarcú (anyám szava) – ellenfelét. Anyám terhessége alatt egyetlen egyszer hányt. Akkor, ott a ring előtt. Szüleim Miskolcától folyton felkavarodik a gyomrom azóta is, de sosem tudtam becsukni a szemem, hogy ne lássam, hol élek.

privatfelmult3.jpg

Miskolc szigetek sokaságából áll, az Onedin család hatására, vagy jóval korábban jött ez a felismerés. A Hősök terét egykor vigyázó vastag bokájú leány lába előtt heverő, mozaikos Miskolc-térkép, amit mindenki a Szovjetunió sziluettjének nézett, még inkább megerősített ebben.

(Somogyi József bronzból készült felszabadulási emlékművét 1976-ban állították fel a Hősök terén, majd a rendszerváltás után a Vörösmarty-lakótelep bérházai közé száműzték.)

Nekem úgy tetszett, a szigetek között szétterült, szürke és végtelennek tűnő „víz” mintha minden emléket, összetartozást elmosott volna. Sorra egymás után fedeztem fel valamennyi szigetet. Az új hatására a feledés vizébe került a régi, és magam sem igyekeztem egyiket a másikhoz kapcsolni, az áramlatok útjai esetlegesek, kiszámíthatatlanok maradtak, minduntalan feledésbe merültek.
Most is külön-külön gondolok vissza életem állomásaira, egyenként kötődöm hozzájuk. Mintha egész életemben csak utaztam volna egyik helyről a másikra. Az évek során egyre erősödött annak az idegennek hangja, aki mindenre kívülről tekint, de túlharsogni, úgy hiszem, sosem fogja azt, aki mindahhoz kötődik, amit lényegében Miskolcnak mondhatok.
A nagy tavaszi esőzések alkalmával tényleg mindent víz borított környékünkön. Főleg a  lakótelep és a vasúti pálya, a Gurító közötti Garázssoron. A foghíjasan beépített, kaviccsal feltöltött placc – annak ellenére, hogy hétvégeken és délutánonként benépesült Škodát, Trabantot bütykölő, Jó ebédhez szól a nótát, Poptarisznyát hallgató mackóalsós  férfiakkal, néha piknikre meghívott nőkkel – aránylag lakatlannak tetszett. Az eső utáni tócsák összeértek, hatalmas tórendszert alkottak a betonsufnik, a tollasbálos aktképekkel dekorált buheragarázsok között, ideális hely volt ez a vízi kereskedelem számára. Papírhajókat gyártottunk, s az Onedinből ellesett vadkapitalista morállal, a hódítás kalandvágyában égve, üzleti tervvel és térképpel felszerelkezve elindítottuk flottáinkat a vizeken.

(Mackóalsó: hétköznapi férfiviselet, a bolyhos melegítőnadrág általában inggel együtt volt hordandó, amelyet a nadrágba gyűrtek, a  szocio-roncsfilmek kedvelt kelléke a lakótelepi miliő érzékeltetésére.
Tollasbál: „A hetvenes években már voltak meztelen nőket mutogató kártya- és aktnaptárak, illetve apró szexképek tarkították a Film-Színház-Muzsika, Magyar Ifjúság pletykarovatait. Szintén a hetvenes évektől nagy keresletnek örvendett az alkalmanként megjelenő Tollasbál vagy a Színész-Újságíró Magazin.” Lásd: Eszenyi Miklós: Szex a könyvtárban, http://epa.oszk.hu/00100/00143/00008/eszenyi_h.html)

Nem gondoltuk, hogy egy hajóban kellene eveznünk, pedig a kádári szocializmus zenitjén voltunk.

privatfelmult16.bmpEleinte az Avasra csak aludni jártunk. Másra nem is igen volt alkalmas, hiszen heten laktuk, egy három- és egy négytagú család, mivel mi szolgálati lakást kaptunk az újonnan épült nyéki iskolában, az egy plusz két félszobás középszeri lakást pedig továbbadtuk anyámék húgának arra az időre, amíg az ő kiutalásuk meg nem érkezik. Mivel a házgyári ipar gőzerővel dolgozott, építette sorra a gyümölcsösöktől elhódított területeken óriás kaszárnyáit, nem volt miért aggódniuk.
A feltörekvő fiatal házasok lendületével, melyet a gondoskodó államszocializmusba vetett hitük még inkább erősített, annak rendje s módja szerint az ő modern és mozdíthatatlan bútoraikkal szépen berendezték az egész lakást. Így történhetett, hogy a három szobára vásárolt szekrénysort, hogy nekünk is jusson hely, kénytelenek voltak összezsúfolni egy szobába. A délelőttöket és a délutánokat a Martinovicson nagymamáéknál töltöttük, az estéket pedig hosszú buszzötykölődés után az Avason. Ritka ünnepnapi volt, ha ott aludhattunk nagymamáéknál, a piros kordbársonyszerű, rücskös szövettel bevont kihúzhatós ágyon hárman, gyerekek. De legtöbbször menni kellett, borongós őszi napokon folytonos sötétben. A Kun Bélára le és vissza. Sok, túl sok ilyen nap volt, hiszen a gyár szürke acélóriása ontotta még a füstöt. Nem csoda, ha sokáig kísértettek rémálmaim, hogy az egyforma házak miatt nem találok haza. Szorongásaimat apám maga költötte, rúgós cigány meséje enyhítette kissé. Igazi lakótelepi folklórt teremtett a cementgyár hosszú éjszakás műszakjai alatt:

24-6-6_c11.jpg

Valahogy így kezdődött a városi vagány története, aki acélrúgót szerelt a lábára, mint a Kengyelfutó Gyalogkakukk.
Utált kilencedik emeleti lakásunk ablaka pontosan nappali szigetem felé nézett, egészen Tokajig, távolra el lehetett látni onnan. Sóvár tekintettel gyakran szövögettem aztán már magam is apám történetét, arra gondolva, ha egyszer híres író leszek, milyen snassz lesz Kulich Gyula (Bécs 1914―Dachau 1944) szürke emléktáblája mellett olvasni nevemet házunk falán, s álmodozva, hogy három ugrással a háztetőkön keresztül milyen hamar itt hagyhatnám egész unalmas és sivár életem, de legalábbis percek alatt ott lehetnék nagymamáéknál. Az édes otthon küszöbén. A sarkon, ahol a Kun Béláról befordulunk nagyszüleim, iskolám utcájába. Ahonnét a nagyapám által faszolt, dugig telepakolt pincék kezdődnek, a Kóbor Macskák, Mörrenmorcogi Micó, Jepifán, Dundi, Lédiell, a Gennyes Teve (lásd alább: Utolsó emelet) által megvakított Múrjus birodalma.

(Hommage a Kormos István: A Pincérfrakk utcai cicák, 1976.)

A macskák nehéz földi életük után az általunk kitalált mindennapos játékunkban, Macskaországban, Állatföldön élték örök életüket, ugyanis a föld ura: Kamarás (a Csillagok háborújából születhetett meg képzeletünkben talán alakja) kipiungoltatta őket, egyszerűen a keze keltette sugár hatására a macskák s minden egykor volt állatunk újjászületett képzeletünk földjén. A túlnépesedés problémáját is megoldottuk, ugyanis az élők számával együtt nőtt a bolygó is, amelyet kezdetben, persze, lapos tányérnak gondoltunk, de ahogy nőttek földrajzi ismereteink, úgy lett gömbbé, egyre hasonlatosabb a mi világunkhoz.

berlet_masolata.jpgEzen a határon, a Kun Béla és a Martinovics sarkán, melyet annyiszor bámultam gyerekkoromban, mikor tűnik fel anya, a sarkon álló lépcsőházra tekintek. Itt lakott harmadik emeleti lakásában Panni néni, unokatestvérem egyedül élő nagymamája. Az asztala által kínált Pilóta keksz ünnepi luxusa egy hőn áhított, reménytelenül messzi polgári életbe repített. Pilóta keksze csak anyám keresztapjának volt, aki pártvonalon igazi karriert épített ki, többször járt Afrikába vadászni, náluk értettem meg, hogy a hall nemcsak vízi állat, de lakóhelyiség is.

Panni néni Felső-Magyarországról való volt, talán Szenczi Molnár leszármazottja, nekem, akinek mindig valakivel osztoznom kellett javaimban, világa maga volt a mennyország. Egymásba nyíló szellős, háromszobás lakása egyedül csak az övé volt. A bevezetett gáztól duruzsoló elegáns, tojássárga cserépkályhája, egyszemélyes heverői, a széles ebédlőasztalával tágas étkezője és vitrines könyvszekrénye, tele jobbnál jobb könyvekkel – keresztapám, Panni néni fia, mint egy könyvtáros, gondosan jegyezte, mit kölcsönöztem tőle – a keksz mellett egy sosem látott világ rekvizitumai voltak.

(Delfin-sorozat válogatás nélkül, Albatrosz: Rejtő, Agatha Christie, Ed McBain, Jókai, és megannyi háború előtti könyvritkaság: Nyírő, Márai.)

Nagyapáék földszinti lakása, mint mondottam, a macskák világához tartozott, Panni nénié a szellemi, felsőbb szférákhoz. Tekintélyét csak erősítette, hogy Panni néninek nem férje, férje fiatalon meghalt üzemi balesetben, hanem titokzatos barátja volt, Jóskabá. A ház előtt parkolt mindig csillogó-ragyogó, óriási fekete Volgájával (hivatali kocsi). Meg voltam győződve, Panni néni személyes sofőrje, akinek csak az a dolga, hogy munkába vigye és hozza őt, még fehér kesztyűt is képzeltem rá, Lenin-féle tányérsapkája viszont bizonyosan volt. A sarki házban mindig jól viselkedtünk, annál is inkább, mert a második emeleten lakott iskolánk szigorú igazgató-helyettese is, a földszinten pedig egy magányos és őrült zongoraművész, aki nyáridőben mindig nyitott ablak mellett zongorázott. Egyszer majdnem megölt minket, mert az ablaka alatt fociztunk a hatalmas nyárfák között; azok voltak a védők. Olyannyira idegesítette az ütemes időközönként a ház falához pattanó labda, hogy bottal kezébe kergetett meg minket a lakótelepen. Szerencsére nagymama meglátta eszeveszett menekülésünket, s megvédett minket. Akkor mi ott, bizony, művészet ide vagy oda, megátkoztuk a mestert. Szegény nem sokkal ezután egy bükki kirándulás alkalmával, a szentléleki kolostornál halálra zúzta magát. Sokáig furdalt miatta lelkiismeretem.

6-13m.jpg

A sarki nyárfák mindig a viták kereszttűzében álltak, kivágják, ne vágják. Májusban virágzásakor az egész telepet fehér hószerű vattaszőnyeg borította. Az ablakokat be kellett zárni, mert a lakások is egy-kettőre megteltek az égi áldással. Én kimondottan szerettem a májusi hóesést. A nagyobb vagányok szívesen gyújtották meg, látványos préritűzként lobbant el ilyenkor, s futott végig a játszótéren. Nem volt veszélytelen kaland, egyszer magam is megpróbáltam begyújtani, pechemre pont egy szél által halomba gyűjtött vattadombot sikerült találnom, ami óriási lánggal csapott az arcomba. Mázlim volt, hogy a bőröm nem égett meg, viszont a hajam teljesen megpörkölődött. Persze, nem mehettem haza így, valamit ki kellett találnom, hogy ne kapjak ki. Az összes telepi gyerek átérezte helyzetemet, és segítségemre sietett, ollót ragadott, s mindenki ahogy éppen jónak látta, vágott egyet belőle. Úttörőavatás előtt álltunk, a fényképeken jól lehet látni dugifodrászkodásunk szörnyű eredményét.
A nyárfákat azóta kivágták, s velük együtt a fák eldugott árnyékában rendezett nagy, igazságtevő verekedéseink kalandjai is feledésbe merültek.

Az utolsó sarki emlékem az úton összecsuklott igásló halála. A roppant nagy állat teteme sokáig feküdt ott félig az úton, félig a járdán. A tetem fölé görnyedő gazdája csakúgy, mint az Indul a bakterház egyik emlékezetes jelenetében a lókupecet alakító Haumann, magából kikelve átkozta szerencsétlenségét. Hogy hogyan szállították el a lovat, nem tudom, mert sajnos mennünk kellett az Avasra aludni.
A privát múltak találkozására ez is példa lehet, hasonló történetet olvastam Ricsi barátomnál, úgy tűnik, egy generáción belül tényleg létezik valamifajta közös szellemi horizont, amely áthatja gondolkodásunkat.

(v.ö. Darázs Richárd: Moszkvics a szakadékban – Privát félmúlt Miskolcon II., 2013
Indul a bakterház: Mihályfy Sándor filmje, Rideg Sándor regényéből filmre írta Schwajda György: Indul a bakterház, magyar vígjáték (1979).)

Sok-sok történet fűz a telephez, mint a Pál utcai fiúkat a grundhoz: igazi ifjúsági regény lehetne belőle, lapjain korom nagy ifjúsági filmjei köszönnének vissza, Utánam srácok, Csutak, Le a cipővel, stb. A címe már megvan: Fiúk könyve. Az első fejezettel búcsúzik Robinzon az első szigettől.

24-6-6_c17.jpg

24-6-6_c18.jpg

A „második fejezet”, azaz a kötet folytatása elolvasható a nyomtatott kiadványban, vagy a fent jelzett online verzióban, illetve blogunk majdani új posztjában (PFM VI/2). Zárásként álljon itt a kötet középső „kivehető posztere”, egy önálló történettel:

24-6-6_c15-16.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://privatfelmultmiskolcon.blog.hu/api/trackback/id/tr7812359447

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
'50-60-70-80-as évek a borsodi megyeszékhelyen - az Avastól a Győri kapuig, Ómassától és Lillafüredtől a MÁV-telepig és Hejőcsabáig