'50-60-70-80-as évek a borsodi megyeszékhelyen - az Avastól a Győri kapuig, Ómassától és Lillafüredtől a MÁV-telepig és Hejőcsabáig

2015. december 29. 19:56 - wmitty

Csillagokháborújázás a napköziben – PFM III/1

Kapcsolódjunk ezúttal kicsit a jelenhez, nem csak a közelmúlthoz! Az elmúlt hetekben világszerte bemutatott és milliók által megnézett mozifilm, a Csillagok háborúja – vagyis a mostani VII. epizód helyett az eredeti „VI.” rész – is felbukkan témaként az 1977 környéki időket felelevenítő visszaemlékezésekben. Mindenekelőtt sorozatunk harmadik kötetében, két ponton is; ezeket a szövegrészeket tesszük most az alábbiakban olvashatóvá.

Tokaj és Táncsics, trafikok és taszkenek – Indiánok, lovagok s egyéb harcosok – Ki kinek a legjobb barátja? – Varázslók a Digépben – Kacagástól rettegésig

Lesz itt „Dath Fídör” és Luk Szájvóker, Commodre 64 és Wizard of War, Akit Bulldózernek hívtak és akit Káposztavezérnek. A színhely természetesen Miskolc, közelebbről a Győri kapui lakótelep, annak is a Tokaj szolgáltatóház környéki része. A nyolcvanas években itt élők emlékezhetnek, a Tokajban mozi is ment esténként; de terítékre kerül a Kossuth és a Béke, valamint a Diósgyőri Gépgyár tervezési osztálya is.

 

24-3_cimlap.jpg

 

A sorozat kiadója az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. A kötet teljes egészében online elolvasható az alábbi linken. Nyomtatott formában pedig megrendelhető a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon – miskolci – a rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez.

 

tokaj-etterem-espresszo-fortepan_hu_kadas_tibor.jpg(fotó: Kádas Tibor - fortepan.hu)


Tokaj és Táncsics, trafikok és taszkenek

Ez a velünk szemben lévő magasház a túloldalról a Tokaj Szolgáltatóházzal állt szomszédságban. Mondhatom, a különleges, zöld csempés borítású épületegyüttes a városrész legmeghatározóbb objektumának számított. Rajta túl már a főutca, azon átkelve - óvatosan!, a zebrán - a Patyolat ma is meglévő otthona (rendkívül izgalmasnak tűnt, ahogy ablakaiból időről időre előtört a gőz), aztán a Kőporos utcai lakóteleprész. Mellette pár háznyi a hatvanas évek emeletes bérházaiból, ezek azonban tökéletesen kiestek érdeklődési körünkből: sohasem jártam gyerekkoromban közöttük.
A Kőporos utcára néhanapján átjártunk, az ott lakó osztálytársak miatt. Ugyanez a helyzet, visszatérve a mi oldalunkra, a nyugati irányba eső Bokréta, Herman Ottó, Ságvári utcákkal. Ez utóbbiak legfontosabb tulajdonsága, hogy a 40. számú Általános Iskolához képest, ahova a környékbeliek jártak, már a túlsó irányba estek. Az arrafelé vezető járda mentén így sorakoztak az oktatási célú középületek: középkék óvoda, világoskék bölcsőde, sötétkék iskola. Mind jellegzetes csempés borítású. Előbbibe, a sors fintora folytán, bár házunk túlsó sarkától alig húsz méterre áll, sosem járattak szüleim. Hanem előbb a Bársony János utcaiba, ahonnan két hónap után kivehettek, mert megérkezett a testvérem, majd nagycsoportba a József utcaiba, ahol utáltam az ebéd utáni alvást, ébren feküdtem  fejemre húzott takaró alatt, és utáltam az étkezéseket, egy vörös hajú fiúval külön asztalhoz ültettek kettőnket, mi voltunk, akik „sosem esznek semmit”.

A Géza utcán túli, szintén régi típusú bérházak határolta területre mindösszesen néhány héten át jártunk át, ez volt a legmesszibb pont, ameddig eltávolodtunk otthonról. Az épületek közti belső kis utakat murvával töltötték fel, s kiderült, abban nagyon izgalmas biciklizni. Salakmotorversenyeket rendeztünk, kerékpárral: úgy indultunk és tekertünk körbe-körbe a házak között, egymás mellett szorosan, öten-hatan, mint a tévében a Népkertből is rendszeresen közvetített vaspapucsosok. A kerekek úgy csúsztak a kavicságyban, mint a salakmotoroké.
A Kőporos utcai tízemeletes panelház akkor bukkan fel az emlékeimben, ha a gyerekcsapatunk által űzött sajátos, jobbára egyedi és eredeti játékokat veszem számba. (Lásd a keretes kiemelések.)

A harmadik irányba a legmesszibb, ameddig elkószáltunk, a Nagyváthy utca, a Táncsics mozival, Domus bútoráruházzal, s mellette a trafikkal, ahol kapszlit, rózsapatront, furulyarágót vehettünk.

gelka-1xbolt_blogspot_hu1.jpgTérjünk vissza a Tokaj szolgáltatóházhoz. A közeli busz- és villamosmegállók is ezt a nevet viselték. Volt itt minden: posta, patika, Gelka, cipész, italbolt, fodrászat, OTP-fiók, gyermekorvosi rendelő. A patikában mindig az izgatott gyerekként, hogy egyszer ihassak a kisasztalra kitett, poharakkal körberakott vizeskancsóból. De nem mertem volna kérni belőle. A fodrászatnál az volt az érdekes, hogy sokszor hosszan kellett várni, míg elegáns hajú nénik más elegáns hajú nénik frizuráját megcsinálják - férfifodrász talán csak egy volt, ő meg inkább félelmetesnek tűnt -, nem bántam, a műbőrhuzatú foteleknél, ahol várakozni lehetett, olvasnivalónak Szovjetunió és Fáklya újságok voltak kirakva; ilyeneket amúgy máskor nem láttam, kíváncsian lapozgattam a tudományos híreket. Az ábécére néző szűk kis kocsmától (Borozó) kicsit tartottam, sötét volt a bejárata és piás férfiak látszottak rajta bent. Mellette egy időben hot dog árus nyílt, de akkor még nem ettünk ilyesmit, az elején azt is elhittem osztálytársamnak, Lacinak, aki képes volt a legvadabb őrültségek elhitetésére, hogy ez valóban „forró kutya”...
Ugyanott volt évtizedeken át egy fagylaltárus, olasz fagyit kínált: csoki és vanília „összetekert” formában (más néven tekerős fagyi). Azt hiszem, 1,50 volt egy adag ára, később, mikor felemelték két forintra, az komoly drágulásnak tűnt. Igaz, a szüleim meg azt emlegették, hogy „az ő idejükben” bezzeg csak egy forint volt egy gombóc. Még jobban örültem, ha - kerül, amibe kerül - a szomszédos ábécében Leó jégkrémet vettek nekem.

A Tokaj komplexum legfontosabb egysége az azonos nevet viselő étterem volt. Természetesen egyszer sem ettünk itt: az olyan középpolgári - van ennek a meghatározásnak értelme az adott kort illetően? - család, mint a miénk volt, nem járt étterembe, lényegében sohasem, maximum nyaralás alkalmával. Akadtak az iskolában gyerekek, akiket ide írattak be menzára, engem nem.
Az étteremben, az épület felső emeletén a nyolcvanas években már diszkó is üzemelt, meg úgynevezett kólabár, de ezekbe sem jutottam el soha. Viszont a moziban jártunk párszor. Esténként filmeket vetítettek, a bárhelyiségben a székeket olyankor a vászon felé fordították. Magas volt a jegyár, több, mint a Kossuthban, Békében, Fáklyában, Szikrában, Táncsicsban, Petőfiben, de, ugye, ez nagyon közel esett hozzánk, csak elmentünk.

Itt láttam például a Csillagok háborúja folytatását, A Birodalom visszavág című filmet. A Star Wars viszonylag korán átható kultuszt teremtett magának a hat-nyolc-tíz év körüliek nemzedékében; persze, kizárólag a fiúk körében. Jellemző, hogy késhegyre menő vitákat folytattunk a valamelyikünk által a napközibe behozott IPM Magazin-beli fotó felett, ami egy vagy két taszkent ábrázolt és úgy volt aposztrofálva, hogy a „Csillagháború” című mozi szereplőit mutatja, szóval hogy ez akkor azonos-e a Csillagok háborújával, vagy sem. Mindenki állást foglalt, azok is - köztük én -, akik még nem látták a nálunk 1979-ben bemutatott Star Warst. (Amellett voltam, hogy nem lehet azonos.) Mikor három évre rá megjelent a folytatás (nálunk két éves késéssel, mint az eredeti premier Amerikában), el kellett menni megnézni az elsőt, hogy értsük a másodikat.
Az iskolai farsangon Luke-nak öltöztem. Fejemen ruszkisapka, síszemüveg, anyukám zöld orkánanyagból egyberészes síruhát varrt, apukám műanyag lopóból és zseblámpából fénykardot eszkábált - a mintát az akkor megjelent képregény címlapja adta. Ebben a cuccban volt munka bőven, a jelmezversenyt mégis egy A. osztályos fiú nyerte, aki fehér lepedőt magára terítve, kezében benzinkannát lóbálva arab olajsejket volt hivatva életre kelteni...

40farsang.jpg

A Csillagok háborúját a magyar filmforgalmazás, kétórás hossza miatt, avagy leplezetlen nyereségvágyból, két részes filmként adta el: úgy írták a plakáton, hogy Csillagok háborúja I-II. A Tokajban 20 forint volt a jegyár, erre 40 forintot kellett fizetni. „Cserébe” tényleg két részben adták le, a felénél pár perces szünettel, amikor ki lehetett menni, akár inni egyet a kólabárban.
Nehezebb ügynek bizonyult A Birodalom visszavág. Addigra már hallottam az osztálytársaktól, hogy akadnak benne félelmetes részek... Tudtam, mikor a szőke főszereplő lemászik egy fa barlangszerű mély odvába, akkor valami ijesztő következik. Behunytam tehát a szemem, így nem láthattam, hogy Luke Skywalker találkozik - delíriumos rém-álmában - Darth Vaderrel.
Arról azért nem maradtam le, hogy Vader Luke apja. Mit sem értenék a modern popkultúrából.

Indiánok, lovagok s egyéb harcosok

A napköziben abban az időben tehát csillagokháborújást játszottunk. Gyűjtöttem a „jedis” képeket, a Zsolcai kapui „Bravó” maszekboltban lehetett kapni, 5 forint volt egy kisméretű vagy egy fekete-fehér, 10-15 a nagyobb színes. Anyukám csak néhányszor vitt el oda, négy-öt ilyen nyugati újságból kimásolt-kifényképezett kalózfotót kaptam. Az egyiket, mert nem fénykép, hanem rajz volt, elcseréltem Petivel egy Thripiót és Artoot ábrázoló kisebbre; ma már bánom. Peti az az osztálytársam, akivel alsó tagozatban egy ideig szamárpadban ültünk, nem tudom már, miért.
(Sosem voltam rossz gyerek, sőt, magatartás-ötösre hajtottam minden évben, mégis kerültek olyan beírások az ellenőrző füzetembe, mint például „Brekeg órán - fekete pont”. Édesanyám erre, avagy másik esetre emlékszik, nem tudom, de az ő verziója az, hogy „Nevet órán, megintem.”)
Petivel akkor összebarátkoztunk egy időre, hozzájuk jártam műanyagemberkés csatákat játszani a hatalmas gyerekszobájukban - szülei újságírók voltak, keveset tartózkodtak otthon, azaz Peti sokat egyedül -, és megalapítottuk az iskolában a feltalálók körét, amelyben rendkívüli repülő járműveket terveztünk.
Egyik tervrajzomat beküldtem a tévében látott-hallott címre - a Találmányi Hivatal igyekezett reklámmal serkenteni az innovációs kedvet -, és az Ifjú Alkotók Körétől gratuláló levelet kaptam, ami csak annyival végződött: ha elkészül a légijárművem, feltétlenül repüljek el vele hozzájuk is!

A napköziben a játék nem állt másból, mint hogy mindnyájan felvettük egy-egy szereplő nevét. Én voltam Artoo Detoo, a mellettem ülő Roland Thripio - ez meg vele indított el egy rövid ideig tartó barátságot; ő amúgy Nyugatról valamilyen rokoni szál révén sörösdobozokat kapott és gyűjtött, ezért irigyeltük -, és így tovább a többiek. Ahogy mondtam, késhegyre menő vitákat folytattunk igen lényeges kérdésekről a filmek kapcsán, például hogy miként kell ejteni a neveket. A fő gondot a főszereplőé okozta, mondott mindenki mindent, angolul senki se tudott, a Luke Skywalkerre is akadt sokféle megoldás, de hogy Lúk Szkájvókernek kellene mondani, csak egy fiú merte felvetni, őt egyöntetűen hülyének néztük ezért.
A Darth Vaderrel ennyire sem jutottunk; balatoni nyaraláson a vállalati üdülőben egy felnőtt, aki bírt valamilyen idegen nyelvet (németet), meggyőződéssel állította, hogy Dart Fídör a helyes kiejtés, miért ne hittem volna el?

schenk_figures_1.JPG

schenk_figures_2_wikipedia_majoros_csaba.JPG(fotó: Majoros Csaba - Wikipédia)


Mindamellett magam is jártam nyelvórákra, nemcsak oroszra: németre. A velünk szemben álló tízemeletesben, Zoli barátoméknál eggyel feljebb, idős házaspár lakott: amolyan békebeli megjelenésű és viselkedésű, Erich Kästner-regényekbe illő, ősz hajú néni és bácsi.

Laci bácsi felnőtteknek adott órákat csoportosan, Jutka néni meg gyerekeknek, egyenként, németből. Nekem szerdánként kellett egy délelőtti óráról elkéredzkednem az iskolából, hogy felmenjek hozzájuk. Ma is emlékszem, pedig a némettudásból lényegében semmi sem maradt meg, hogy „Oh, Tannenbaum”, meg hogy „Der Post is da!”, vagyis egy-egy fejezetcímre a tankönyvből. Jól ment a magántanulóskodás, gyakran kaptam (szóbeli) ötöst, aminek az volt a titka, hogy a pár perc alatt, míg Jutka néni régimódi bútorozású szobájában el-helyezkedett a székén, előpakolt minden szükségeset, gyorsan átolvastam a múlt óra anyagát és pár perc múlva magabiztosan tudtam felmondani.
Más kérdés, hogy apukám sem járt jobban, évekig tanulta a németet, jól jött volna a gyári mérnöki munkájához az élénk németországi Digép-kapcsolatok miatt, de amikor eljött az ideje, hogy nyelvvizsgázzon, csúfosan végződött a kísérlet. Hosszú szöveget kellett meghallgatnia magnóról, valami újságcikkfélét, és elmondani saját szavaival, miről szólt. Ő, mint hazaérve mesélte, egy mukkot sem értett az egészből, úgyhogy egy-egy felismerni vélt szóból kiindulva próbált hihető sztorit költeni. A bizottság a végén azt mondta, teljesen másról volt szó - tigrisről tán, ami elszabadult Indiában -, úgyhogy köszönik szépen a megjelenést...

Ki kinek a legjobb barátja?

Fájdalom, a magyar nyelvvel is megjártam egyszer. A december 3-i ünnep - Miskolc felszabadulása a második világháború végén, fontos évforduló a szocialista rendszerben - része volt, hogy fordított napot tartott az iskola: a diákok közül kerültek ki aznapra a tanárok. Rólam régóta mondogatta a tantónéni, aki kedvelt és Mütyürnek becézett, hogy az ideális diákot ketten alkothatnánk egy másik Attila nevű fiúval, az ő magyar irodalom tantárgybeli képességeit kellene egyesíteni az én nyelvtan iránti érzékemmel. Az aznapi nyelvtanórát tehát én kaptam. Vesztemre.
Nem voltam egy készülős fajta, úgy álltam hozzá, amit tudok, azt tudom, majd lesz valahogy. Egy dologgal nem számoltam: reggel otthon felejtettem a karórámat. Ez, és a felkészületlenségem okozta feszültség vezetett oda, hogy teljesen elvesztettem az időérzékemet: attól a perctől kezdve, hogy becsengettek, fogalmam sem volt, mennyi van még hátra az órából... Annyira nem, hogy képtelen voltam bármilyen értelmes feladatba vagy előadásba belekezdeni. Csak attól rettegtem - már 30-40 perccel előtte -, hogy mindjárt kicsengetnek. Másra nem is emlékszem, mint hogy felszólítottam Imre nevű osztálytársunkat, olvasson fel a tankönyvből. És ez ment, bármilyen nehéz is utólag elképzelnem, pláne felidéznem, legalább fél órán át...

40-1.jpg
Egy iskolai fogalmazás A legjobb barátom címet viselte. Én Tomiról írtam, bár Zolival régebb óta voltunk barátok. Ők ketten meg egymásról, ami nekem borzasztó rosszul esett.
Zolival már általános iskola előtt jóban voltunk, hiszen szemben lévő lépcsőházakban laktunk, legtöbbet együtt játszottunk - igaz, neki egy időben volt egy Kazimir nevű legjobb barátja is, akivel kölcsönösen Káposztavezérnek nevezték egymást. Tomival inkább felső tagozatban jöttünk össze, részben azért, mert nekik már akkor volt számítógépük, részben mert egyaránt jók voltunk számtanból. (Később együtt mentünk továbbtanulni a Földesbe specmat-ra.)

A Commodore 64-es számítógép, ma már elképzelhetetlen 64 kilobájtos memóriájával, fantasztikus masina volt. Játszani lehetett vele, ez volt a fő, na meg néha kipróbálni, milyen a BASIC nyelven való programírás.
Különleges rituálé előzte meg, hogy elkezdhessünk Archon-ozni, Boulderdash-ezni, Mission Impossible-özni. Magnóról kellett betölteni a játékot - azt az egy programot, amit épp használni akart az ember - a gép memóriájába. A készüléken előretekertük a kazettát, mert úgy tudtuk a számlálóval beállítani, hol kezdődik a szalagon. Az alatt a pár perc alatt, míg a betöltés zajlott, halálos csendben voltunk a szobában, pláne nem volt szabad lépni egyet a parkettán, nehogy megcsikorduljon - mert minden apró behatás megakaszthatta az érzékeny folyamatot! S akkor lehetett elölről kezdeni.
Igazi baj akkor támadt, amikor mindketten tovább-tanultunk - abban a gimnáziumban, ahol Tomi édes-apja, a legendás matektanár, Béla bácsi tanított. Minket is... Onnantól, akárhányszor becsengettem hozzájuk s meglátott a lakásajtóban, már emelte is a hangját: na, fiaim, látom, van időtök játszani, akkor holnap mindketten feleltek geometriából!

Varázslók a Digépbenwizard_images.jpg

wizard-of-wor-icon.png

A Commodore 64-hez nekem csak baljós,  tettenérős-lebukós sztorijaim kötődnek. Ugyanilyen masinákkal találkoztam a Diósgyőri Gépgyárban, ahova évtizedeken át ott dolgozó szüleim révén mehettem több nyári szünet alkalmával is, amolyan diákmunkára.
Ide-oda helyeztek minket, gyerekeket, ahol éppen tudtak velünk mit kezdeni (vagy sem).
Minthogy a gyárban hajnali 6 órakor kezdődött a délelőtti műszak, a tmk részlegnél, ahova kerültem, majdnem délig minden munkás aludt, fejét a műhelybeli  étkezőasztalra hajtva, csak reggelizni keltünk fel 8-9 óra tájban. Másszor a műszerjavítókhoz, ahova más egységekből hozták be egész nap a megbütykölendő mérőórákat, esztergálnivaló készségeket. Az ő háromfős műhelyük olyan titkos gyáregységnek az emeleti butykájában bújt meg, ahova egyébként csak különleges engedéllyel léphettek be a gyáristák is: itt gyártották a fegyvereket. (Este büszkén néztem a tévéhíradóban, hogy az irak-iráni háborúban - talán - mindkét oldalról a Diósgyőrben készített, tehát a mi ágyúinkkal lövik a másikat...)

wizard-of-wor.png

Egy idő után meguntam a semmittevést - a téemkásoknál az jelentett némi izgalmat, ha valamiféle nagyobb gép betonalapozását kellett kimennünk olykor javítgatni, vagy szappant vételezni Afrikába, vagyis a hármas telepre, a műszerészeknél meg ha hozott valaki stencilezett A4-es papírokon pajzán novellákat, amiből a fiatal műszerész fennhangon pikáns-trágár részleteket olvasott fel a munkatársainak. És már az sem villanyozott fel, hogy a hatalmas üzemcsarnok ugyancsak óriási gépeire több helyen táblát függesztettek, „Ha ez a gép egy órára leáll, az 1 200 ezer forint kár a népgazdaságnak”, szóval mikor már megszoktam a légkört, rendszeresen átlógtam az irodai szektorba.

Apukám is arrafelé dolgozott, engem barátja és kollégája, Jani bácsi részlegébe kommendált be nap mint nap a kora délutáni órákra (14.50-ig tartott, az ebédidőt is beleszámítva, az irodisták műszakja), a Szerkesztésre. Osztálytársammal, Lajcsival ide jártunk be egy hónapon át. Nem a mérnöki tervezőasztalok és rajzolóeszközök kötötték le figyelmünket - hanem az akkor merőben újdonságként ható személyi számítógép. A Commodore 64-es megbecsültségére jellemző, hogy amint a részleg főnöke percekre kitette lábát az irodából, a mérnökök apraja-nagyja a géphez rohant, nekünk Lajcsival azonnal fel kellett állnunk, hogy átadjuk nekik a helyünket. S a felnőttek vidáman, nevetve, vitatkozva, hangoskodva végre lophassanak maguknak tíz percnyi, negyedórányi kikapcsolódást a Wizard of Wor nevű lövöldözős játékkal.

a01.jpg

A Digép sok tekintetben meghatározó eleme, színtere és háttere volt gyermekkori éveimnek. Persze, a kohászattal együtt. Hajnalonta, amikor a szüleim keltek (évtizedeken át 5.25.-re volt állítva az ébresztőóra), hogy fél 7-re odaérjenek a nagykapuhoz, villamossal, 1-es vagy 18-as busszal, szóval 6-kor megszólalt a duda a gyárban, amiként kora délután is, meg este 10-kor. Minden miskolci önkéntelenül is a napi háromszori szirénázáshoz igazíthatta az életritmusát. A Lenin Kohászati Művek munkájából ezen kívül még annyit érzékeltünk, hogy az Aba utcai lakásunk nagyszobai ablakánál néztük esténként, amikor a meddőhányóra öntötték le a tartálykocsikból a salakot, vörösre festve az eget és fülsiketítő robajjal megtöltve a levegőt. Igaz, csak az elszíneződő égboltot láttuk, hiszen a mögöttünk álló két négyemeletes magát a hatalmas salakhegyet eltakarta.

(...)

Kacagástól rettegésig

Gyurival elmentünk a Béke moziba. Nem emlékszem, mit néztünk, általában vígjátékokat. Rendszeresen figyeltük, mikor jön valami új. Főleg a Piedone-filmeket. A Győri kapuban, ahol laktunk, a Zoltán utcánál állt egy stand, vagy a trafiknak a kirakata, az oda kitett fényképekből láttuk, milyen bemutatók jönnek. Az ott a közeli Táncsics mozi műsorát mutatta. De ez a Békénél esett meg. Gyurival nem nagyon volt pénzünk, drágának tűnt a biléta a pénztárnál, de jött egy hasonló korú kissrác, mint mi - akkor még nem ismertük a kifejezést, hogy jegyüzér -, és sokkal olcsóbban, hat forintért kínálta. Nem gondolkodtunk percet sem, megvettük. Bent derült ki, hogy azért olcsó, mert az első sorba szól.avas.jpg
Testvéremmel, Szilárddal kettesben is megjártuk a mozijegyvásárlással. Nem az olcsóság okozta a gikszert, ellenkezőleg. A Kossuthban történt, 1985-ben, a harmadik Csillagok háborúja-részre, A Jedi visszatér-re mentünk. Szép zsebpénzt kaphattunk otthon, mert elhatároztuk, hogy végre kiéljük luxus iránti vágyainkat: nem lentre, a terem közepére veszünk jegyet, hanem a páholyba! Hosszú sort kellett végigállni, mire odaértünk, azt kaptuk, ami maradt. A Kossuth bal oldalsó emeleti páholya, ami közvetlenül a vászon mellé esett... Onnan néztük a filmtörténet addigi leglátványosabb szuperfilmjét. A szélesvásznú űrcsatákat. Gyakorlatilag, ahogy mérnökileg mondanánk, élből. Utána még újra kellett nézni párszor, máshol, máshonnan, hogy rendesen lássuk, mi történt a második Halálcsillaggal és a felkelőkkel.

Az első Csillagok háborúja filmet a Tokajban láttam. Jól emlékszem, mit hol, melyik moziban... Az Akit Bulldózernek hívtak címűt Bud Spencerrel balatonboglári nyaraláson, akárcsak a Kék villámot. A Hóbortos népségért Zolival kibuszoztunk Hejőcsabára a Petőfibe. Pistivel, aki a gimnáziumban mögöttem ült, valami vérbő olasz vígjátékra ültünk be a Fáklyába. És a Szikrában... Gojko Mitićet, minden indiánok legindiánabbikát!
A Táncsicsból a többször megnézett Ben Hurra emlékszem, ami drámaian erős hatást gyakorolt rám 8-10-12 évesen - kire nem? - , meg A tizenöt éves kapitányra, amit iskolai látogatás keretében láttunk és sírtam a végén. Maradandó élmény az első mozibeli ijesztgetés is: a Budapest környéki vándortáborból vittek el bennünket A gyilkos bolygó című horror sci-fire, elsőként akkor tapasztalhattam meg, a moziban nem csak nevetni és izgulni lehet, hanem félni is...

(fotó: softi - Wikipédia)
beke_mozi_wikipedia_softi-m.jpg

 

 



 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://privatfelmultmiskolcon.blog.hu/api/trackback/id/tr988210728

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
'50-60-70-80-as évek a borsodi megyeszékhelyen - az Avastól a Győri kapuig, Ómassától és Lillafüredtől a MÁV-telepig és Hejőcsabáig