'50-60-70-80-as évek a borsodi megyeszékhelyen - az Avastól a Győri kapuig, Ómassától és Lillafüredtől a MÁV-telepig és Hejőcsabáig

2015. december 01. 21:12 - wmitty

Ház a sziklák alatt, holttest a Tiszában – PFM VII/1

Harmadjára a harmadikként megjelent kötetet vesszük sorra: Joó Tímea 2015 októberi megjelenésű kötete e pillanatban a legfrissebb a sorozatból.

A Gyöngyvirágtól Zöld Sárkányig cím első tagja egy olyan régi filmet idéz meg, amely reményeink szerint legalább említés szintjén minden potenciális olvasó számára rémlik, és világosan utal a (gyerek)korra, amiről szerzőnk mesél. A második tag pedig az a teázó, amely Miskolc egyik ismert és kedvelt vendéglátóhelye, találkozóhelye, ahonnan sokak számára ismerős lehet Joó Timi; még ha nem is név szerint.

Miskolci vagyok, vagy nem? – Ház a sziklák alatt – Holttest a tiszában

A sorozat kiadója az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. A kötet teljes egészében online elolvasható az alábbi linken. Nyomtatott formában pedig megrendelhető a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon – miskolci – a rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez.

 1.JPG

Fent a címlap látható, a továbbiakban azonban az előző posztoktól eltérően nem komplett oldalképeket ágyazunk be, hanem a szöveget, illusztrációkkal megtámogatva. A kötet első nyolc oldalának tartalma következik. A 8-as oldalt magát viszont képként is megmutatjuk, mivel ez egy montázs, ráadásul a rajta található sztori mellbevágó történet... Olvasható lesz ilyen és olyan formában egyaránt, a bejegyzés zárásaként.

De kezdjük a sorozatszerkesztői bevezetéssel:

wartburg2_69_nyara_tiszatarjan_nagymamam_testverevel.jpg

Te-a-ház, éden, otthon

Szigetnyi világváros Miskolc szívében – ez a Weidlich palota! Tervezőmérnöke egy legendás sportember, az olimpikon Hajós Alfréd volt, az 1911-ben átadott épület békebeli hangulata napjainkig konzerválódott. Udvarán gyakran gondol az ember olyasfélékre, hogy a főutca felől bármelyik pillanatban beroboghat oda az ideges kis mosodás, aki számonkérő hangon, a gang felé vizslatva, kezdi a Csabagyöngye névsorát rikácsolni: Bikácsi, Huttinger, Miatoff… Labda mindazonáltal viszonylag ritkán pattog a Zöld Sárkány cégére előtt. Tudniillik ott és ezzel a névvel, a Weidlich udvarban működik Joó Timi teaháza.
Az egzotikus enteriőr dacára, bennem első érkezésemkor az olasz családi kisvendéglőket megjelenítő filmek képkockái torlódtak elő, ahogyan belépve a Zöld Sárkányba, a pult előtti asztalka körül olvasgató, kártyázó, hahotázó vagy ráérősen ásítozó törzsvendégeken áthajolva köszöntött mosolygósan Timi, e nyugalmas éden, tea-otthon háziasszonya. Azóta újabb és újabb érdekességeket tudok meg tőle, esetleg róla minden egyes alkalommal, amikor szerkesztőségi megbeszélésre, egyesületi találkozóra és persze egy általam máshonnan beszerezhetetlen, élményszámba menő teára szomjasan érkezem a Sárkányba.
Hámorhoz, Lillafüredhez, Ómassához köti a gyermekkora. Anyukám is a bükki erdők alatt gyerekeskedett; Timi pikáns humorával, derűs asztaltársaságokat elszórakoztató történeteivel mintha a rokonságomhoz tartozna. Nem tanulható adottságai miatt kivételes miskolci hely a Zöld Sárkány. Ahogy a teás mesterség részleteivel törődik: szeretetteljes mindenhatósága azé a kisgyereké, aki egykor verandás erdészházak tündérkéje, titokzatos fenyvesek és fehérlő sziklák barátja, számháborúk és szánkóversenyek bajnoka volt. Gyöngyvirágtól Zöld Sárkányig – táruljon fel Timi mesevilága!

a sorozatszerkesztő

 

Miskolci vagyok, vagy nem?

Ez itt a kérdés... Az vagyok, naná! Egyfelől azért, mert aki Miskolcon tölti az élete javarészét – még ha nem is itt született –, biztosan ide tartozik. Az életrajzi tényeken túl pedig úgy gondolom: Miskolcinak lenni büszkeség. Az úgynevezett Acélváros ugyanis felnevel, megnevel, szórakoztat is, ha kell. Szóval földrajzi-közigazgatási fogalmon túl, nekem efféle többlettartalmakat hordoz Miskolc neve, pontosabban Miskolc és a Bükk, így együtt.
Anyai nagyszüleim Ómassán laktak, szinte minden tavaszi és nyári szünetben náluk voltam elraktározva. Szerettem oda menni, nagyapám folyton bütykölt és tetszett neki, hogy érdeklődtem a fiús tevékenységek iránt, barátnő híján. Büszke volt rá, hogy szeretek kalapálni, kaptam hát egy kalapácsot, csomó szöget, én meg kalapáltam azokat serényen egy hokedli tetejébe. Jól sikerült darab lett, gyakorlatilag nem maradt hely egy szögnek sem, ráadásul a súlya a sok vastól elérte a felemelhetetlen kategóriát. Barkácsszenvedélyem később is megnyilvánult nagyiéknál. Az unokatesóimmal hihetetlen nagy cselességgel a nagymamám régi rádiójából kiszereltük a hangszórót, mert valamiért kellett nekünk. Szegény nagyi, nem tudta mire vélni, hogy hirtelen nem szól a rádió. Később titokban visszaszereltük, és csodák csodájára, váratlanul megjavult a fontos darab. Az elektronikához soha nem értettem, csak annyit, amennyit fizika órán tanultunk, mégis teljes magabiztossággal dugtam a 220-at az elemes NDK gyártmányú WEF rádiónkba (1). Elemspórolás lett volna a cél, és hogy Komjáti György zenei műsorát vasárnaponként tudjam hallgatni anélkül, hogy a legjobb résznél leálljon. A baj ott kezdődött, hogy teljes tudatlanság birtokában, ugye, vezeték a konnektorban, a végén semmi, és határozott mozdulattal bedugni bárhová, ahol lyuk van. Legnagyobb szerencsémre levágta a biztosítékot. Nem tudták, mitől nincs áram az egész házban. Azóta sem árultam el...

A lankák meg sziklák karnyújtásnyi közelsége és a családi adottságok miatt szinte a hegyen nőttem fel. Az első kibújó hóvirágokat biztos, hogy mi szedtük le a barátnőimmel. Anyák napján természetes volt, hogy gyöngyvirágcsokor díszelgett minden anyuka vázájában... A gombaszedés is mindig nagy élmény volt, bár azt csak a szülőkkel együtt tehettük, ők mondták meg, mi ehető és mi nem. Jobb időben a gomba már a fülemen jött ki, anyám készítette azt mindenféle formában és mindaddig, amíg csak lehetett szedni. Ott laktunk az erdő alatt, ezzel együtt a szabadidőnkben is szívesen kirándult az egész család: nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek. Ha jobb nem jutott eszünkbe, kiszaladtunk a fehérkőlápai rétre és ott volt aztán foci, szalonnasütés, szeder- meg virágszedés, hencsergés a fűben... Az élet, persze, nem ennyiből állt, mondjuk, mikor valami komolyabb dolgot kellett venni, anyámmal mindig bebuszoztunk a városba. Emlékszem, a Villanyrendőrnél rendőrbácsi ült a henger alakú fülkében, onnan irányította a forgalmat. A villamos mellett rengeteg busz, teherautó, mindenféle jármű közlekedett a főutcán (mostani sétálóutcán).

Abban a bábeli nyüzsgésben örökösen attól féltem, hogy el fogok veszni. Nyugtatólag hatott és afféle rituálénak számított a Napsugár cukrászdában megenni egy fagyit vagy éppen egy krémest. A pénztáros néninél előre ki kellett fizetni a fogyasztandókat, majd újra sorba állni ahhoz, hogy meg is kapjuk az áhított fagyit, sütit. Amíg megettem, addig anyukám átment a szomszédos csemegébe vásárolni, utána pedig szállhattunk fel a buszra, ami kivitt bennünket a Marx térig , ott vártunk az 5-ös számú járatra.

11038703_532852860188061_7751131953068511176_n.jpg

Egyébként a Napsugáréhoz hasonló rendszerben tudtunk vásárolni az Eszem-Iszom étkezdékben a Centrum áruházzal szemben és a Marx téren. Húskészítményeket árultak kimérve, ugyanezeket helyben meg is sütötték, lehetett venni és enni klasszikusan zsírban tocsogós kolbászt, hurkát, oldalast, tarját kenyérrel és savanyú uborkával. Ezeket étkezési tikettekre is beváltották. Amikor aztán elkezdtem a középiskolát, suli után a barátnőmmel kulinárisan kényeztettük magunkat különböző, annak idején népszerű helyeken: a Hunyadi utcán a Tejivóban tejberizzsel, az akkor épülő Pátriával szemben az édességboltban mogyoróturmixszal, banánturmixszal adtunk az élvezeteknek. Szinte mindennapos lett ez a kis luxus... A legemlékezetesebb élmények mégis a szüret idején történtek. Akkor még a középiskolásoknak muszáj volt az őszi szüreten részt venni és a mi iskolánk a Kilián gimivel együtt utazott szőlőt szedni Tokaj-Hegyaljára. A tarcali elágazásnál szálltunk le a vonatról, a Sárga borháznál. Megjelenés kötelezően valamilyen munkaruhában, gumicsizmával, ugyanis a nap végére ragadtunk a szőlőlétől és a kosztól. „Szorgalmasan” szüreteltünk, közben dobáltuk egymást szőlővel, az osztályfőnökünk pedig – aki matematika tanár volt – felmondatta velünk napjában többször a nevezetes azonosságokat: (a+b)2, (a-b)2, satöbbi. Még a vonatra is szerzett egy táblát, hogy útközben ne unatkozzunk, matematika feladatokkal szórakoztatott minket. No persze nem ez ment élményszámba, inkább az vált emlékezetessé, hogy hazaérve úgy mocskosan, botránkoztató szórakozásunk volt a főutcán végigmenni és betérni majdnem minden boltba. Olyan is előfordult, hogy kizavartak minket, a turmix viszont nem maradhatott el. A Napsugár cukrászdához közeli kapualjban kedvencünk lett a Lufibár. Alkoholmentes koktélokért jártunk oda és az első hely volt Miskolcon, ahol spagetti fagyit, goffrit és melegszendvicset lehetett kapni. A Déryné utcán is sokszor megjelentünk az ottani fagyis és a kisállat-kereskedés miatt. Mini Zoo névvel működött és emlékezetes lakója volt egy kis majom, aki egyszer úgy belekapaszkodott a hosszú hajamba, hogy le kellett vágni az áldozatul esett tincset, mert a majom nem engedte el azt semmi pénzért. Szóval a város és a hegyek...
No, de menjünk csak sorjában!


Ház a sziklák alatt

Erdész családból származom. Apám és nagyapám is erdész volt, nagyapám még Selmecbányán végzett, első szolgálati éveit a felvidéken töltötte. Családunk „vándorlását” nem nagyon tudom követni a kellő dokumentumok és a mesélő, mindentudó öregek hiánya miatt. Ami biztos, hogy apai nagyapám Nagybányán született ötgyerekes család egyedüli fiúgyermekeként. Felesége Kisbaconban jött világra (abban a faluban élt Benedek Elek utolsó éveiben!) és ott lakott családjával Csíkszeredába költözésükig. Felsőbb iskoláit már ott járta, később pedig Kolozsváron volt színésznő, amit csak pár éve tudtam meg (valamiért a művésznői pályáját nem reklámozták családi körben). Nagyszüleimet a sors már Magyarország területén, Hódmezővásárhelyen hozta össze. Nagyapám családja odaköltözött, elkerülve az ide-oda csatolgatásokat. Ehhez képest, apám a felvidéki Kissallón született 1942-ben. Rejtély lengte körül mindig, hogyan is kerültek vé-gül Miskolcra. Elkapott szófoszlányokból sejteni lehet, hogy titokban jöttek át a hegyeken keresztül gyalogolva, csecsemő apám a hátizsákban lapult. Nagyapám Lillafüreden kapott erdészi állást szolgálati lakással, aztán Rókafarmon, Jávorkúton, majd nyugdíjba vonulása előtt és után ismét Lillafüreden éltek.

Anyám részéről is kissé kevert a családfa. Anyai nagyapám ómassai, még a Fazola Henrik által betelepített német vasmunkások leszármazottjaként tartotta számon magát és felmenőit. Schmidt volt a családi neve, magyarosítás révén lett utóbb Darvas. Anyai nagyanyám pedig „tót”, azaz szlovák származású, Bükkszentkeresztről nősült be az ő apja Ómassára, ahol aztán összeértek a szálak.

Közelítünk, közelítünk, tehát: apám már végzett erdészként Jávorkútra került, mint pályakezdő, anyám pedig ómassai lányként, mint minden hegyi ember abban az időben, az erdészetnél dolgozott. Később a Palotaszállóban kapott „italos pincér” állást. Mesélte, hogy híres vendégek is megfordultak akkoriban ott, például Hruscsov a Szovjetunió éléről és Roda Scott jazz zongorista, aki mezítláb zongorázott. Valamikor itt tetőzött szüleim szerelme az érintett családok minden ármánya és mesterkedése ellenére. Házasságkötés, szolgálati lakással együtt járó állás viszont csak Tiszatarjánban következett, no, így születtem én Mezőcsáton.

Röviddel azután, 1971. szeptemberében apám kissé talányos körülmények között meghalt. Egyik reggel elment dolgozni, anyám három hétig nem tudott róla semmit. Nyomozás, kétségek után a Tiszában találták meg Tiszalöknél. Anyám mindez alatt megőszült, 26 éves volt akkor.

 

8.jpg

 

A fenti (8-as) oldal montázsa felett olvasható szöveg:

1971. szeptember 27-én hétfőn reggel 6 órakor apám elindult biciklivel Tiszatarjánból Tiszakeszire az erdészetre, az éves leltárral, egyeztetés céljából. Soha többé nem láttuk. Anyukám délután hiába várta. Másnap bement Mezőcsátra jelenteni a rendőrségen az eltűnését. Pár nap múlva kezdték csak el a keresését, bízva abban, hogy hazamegy. Keresték mindenhol, a saját udvarunkban, a szénaboglyában, a galambdúcban, a környéken lévő kacsaúsztatóban... Mivel sehol nem találták, kiterjesztették a keresést.

Az ismerős halászok a Tiszában és a holtágakban csáklyákkal, a fakitermelők az ártéri erdőkben. Két hét elteltével kezdte mindenki feladni. Semmi nyom nem maradt. A bicikli, amivel elindult, ugyanúgy eltűnt, mint a táska, amiben a leltár anyaga volt. Ekkor lépett nagymamám, és anyámat rábeszélte, hogy menjenek el a híres putnoki halottlátó asszonyhoz. Anyám nem hitt az ilyen földöntúli szemfényvesztő dolgokban, de a kellő nyomás és kétségbeesés hatására beadta a derekát.

Már a fogadtatás is megdöbbentő lehetett: a nő kiszólt az előszobában várakozók közé, hogy az a fiatal nő jöjjön be, akinek eltűnt a férje és sietnie kell, otthon várja a három éves kislánya. Bejelentkezés nélkül, spontán kerültek oda, ez megdöbbentést keltett bennük, de a bizonytalanság és kétségek miatt fel sem tűnt nekik. Ami ezután történt, mély nyomot hagyott anyámban.
A nő a saját hangján ugyan, de apám szavait használva beszélt hozzá. A becenevet, amit csak ők tudtak és sajátságos szavait, mondatképzését alkalmazta. Elmondta, hogy nem akart meghalni, sajnálja, hogy itt kellett bennünket hagynia, nem önszántából történt, ami történt. A Tiszában van, nemsokára megtalálják a rendőrök. Többet nem mondhat, mert a rendőrség dolga a nyomozás. Egy hét múlva valóban megtalálták a holttestet, Tiszafürednél a hídnál. A nyomozás nem járt eredménnyel, nem találták meg a biciklit sem, így nem lehetett tudni, hol kerülhetett a Tiszába. Csak a személyes dolgait kapta meg anyám, amit a zsebében találtak. Óra, nyaklánc, zsebkendő... Érdekes módon a rólam és anyámról készült fényképek viszonylag épségben megúszták a vízben ázást.

Ezután visszaköltöztünk Miskolcra, vagyis Ómassára, nagymamámékhoz. Az erdő szeretete és az erdészet soha nem maradt ki az életemből, ezt a gyerekeimbe is sikeresen átültettem. Óvodás koruktól erdészeti vetélkedőkre hordtam őket. Szerencse, hogy az éppen aktuális óvónő, majd tanítónő is ilyen mentalitással rendelkezett, így partnerre találtam bennük. A fiam ötödikes volt, amikor úgy alakult, hogy a tanárnő egyéb elfoglaltsága miatt én vittem egy ilyen vetélkedőre az osztály kis csapatát. Az egyik bükki állomáson egy öreg erdész bácsi mutatta a gyerekeknek a helyes csemeteültetési módszert. Végig szemmel tartott, majd a végén odajött, átölelt, majd a nevemen szólított. Soha életemben nem láttam. Gondoltam én – de ő közölte, hogy három éves sem voltam, amikor utoljára látott, és hogy nem változtam semmit. (Ezek szerint gyerekkoromban idős fejem volt.) Elmesélte, hogy még Tiszatarjánban járt nálunk, apámat és nagyapámat jól ismerte. Nagymamámmal szomszéd faluban nőttek fel Erdélyben. Ő Nagybaconban, nagymamám Kisbaconban. Erdész pályafutását a Hargitán kezdte. Ezután találkoztunk még párszor, elmesélte apám sztoriját a kívülálló szemszögéből. Szerinte és többek szerint is nem véletlen, hanem idegenkezűség lehetett. Az akkori pletykák szerint apám rájött valami belső disznóságra és ezért eltették láb alól. Az ügy elévülése miatt nem lenne értelme a múltat bolygatni.

Én még sokáig álmodtam és álmodoztam arról, hogy apám nem halt meg. Azt gondoltam, hogy külföldre ment a gondjai elől és vissza fog hozzánk vagy értünk jönni. Még ez is jobb, mint a halál...

A bácsi szeretett volna velem visszamenni a Hargitára. Szerette volna megmutatni nekem a szülőföldjét. Sajnos nem tudtam már élni a lehetőséggel, a bácsi elindult egy régi kolléganőjével és annak férjével. Visszafelé jövet baleset érte őket a Gyergyószentmiklós és Parajd közötti úton. A nő azonnal meghalt, a férje több törést szenvedett, az erdész bácsi combnyaktörést, ami pár hét múlva el is vitte. De utolsó útján látta a Hargitát...

 

Lábjegyzet:
1 Bár valóban sokan a dupla-vés írásmódot ismerik ma is, a típus valódi neve VEF volt, a keleti blokkban, de a Szovjetunióban gyártották, egész pontosan: a Valst Elektrotehniska Fabrika, Riga, Latvia

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://privatfelmultmiskolcon.blog.hu/api/trackback/id/tr108131244

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
'50-60-70-80-as évek a borsodi megyeszékhelyen - az Avastól a Győri kapuig, Ómassától és Lillafüredtől a MÁV-telepig és Hejőcsabáig